Fokozatok

A babacsaládot SZterkó készítette

Csodálatosan éltünk: férj, feleség. Erről álmodtunk, erre készültünk, ezt keltettük életre. Két egyke egymásra talált, és itta magába a másikhoz tartozás, az együtt-lét megannyi élményét. Sziklára alapozott, valóban boldogító, a másikat boldogítani akaró „igen”-ünk után gyönyörű hónapok következtek. Fészekrakós, mozgalmas idők. Az időnk, a mosolyunk, az erőnk, a vigasztalásunk csak egymásnak szólt. Élveztük a csak kettesben levést, de tudtuk, sőt, egyre többször éreztük, hogy ennél sokkal több vár ránk, és ez a bizsergető vágyakozás többé nem szűnt, így hát megálmodtuk Mátyást. Huncut, eleven fiúcskának álmodtuk meg őt, majd elkezdtünk várni a jövetelére. Mindketten tudtuk, hogy áldás lesz számunkra, és pontosan akkor fog érkezni, amikor jönnie kell – mert mindennek megvan a maga ideje. Élveztük a ketten-hármasban állapot minden percét is, és beteljesedni láttuk azt, amire lelkünk mélyén vágytunk.
Csodálatosan éltünk: férj, feleség, várva várt fiúgyermek. Számomra ez az állapot pontosan beleillett abba a „boldog család” képbe, amelyben felnőttem: egyszerű, szerető szülők egyetlen gyerekre irányítják minden szeretetüket, beleálmodják a be nem teljesült álmaikat. A Kedvesemnek pedig éppen azt az idillt jelentette ez, amiben neki nem lehetett része, mert ő a „csak ez a gyerek tart össze” nyomasztó képét és fájdalmát tapasztalta 30 éven át. De mi, ketten egységben új lehetőségek előtt álltunk, tettre készen.
Család lettünk, és egy igazán huncut, gyönyörű gyermek lett az ajándékunk. Anyát avatott a nőből, apává tüntette ki a férfit, szüleinket pedig nagyszülőkké léptette elő. Minden megváltozott – és mégsem. Mert tudtuk, a hittel kimondott „vállalom” egymásnak szólt, és a kimondott szó próbáját épp ezután álltuk ki. Megharcoltuk számtalanszor azt, hogy miként maradhatunk egymás számára továbbra is elsők. Folyamatosan határokat kellett és kell húznunk a nálunk mindent jobban tudó, minket tanácsokkal elhalmozó, csak jót akaróinkkal szemben és folyamatosan fel kell vállalnunk a hibákat, amelyeket elkövetünk Mindeközben kéz a kézben, minden akadályt áthidalva, nehézségeinket legyőzve, a kiengesztelődésben naponta újrakezdve gyönyörködtünk fiunk egyre ügyesedő lépteiben, mindenre rácsodálkozó, egyre táguló értelmében, feneketlen kút méretű kíváncsiságában. Szembesültünk azzal, hogy a gyereknevelés folyton kihívások elé állít, de ezzel egy időben felfedeztük, hogy újabb és újabb kiaknázatlan erők, képességek rejlenek bennünk. Kreativitásunk csak most kezdett igazán erőre kapni. Minden időnk csordultig volt szervezve, és épp ezért sokkal fogékonyabbak lettünk a spontán pillanatok megragadására, az édes-kettes ritka perceire. Addig is csodálatos életünk megtelt olyan értékekkel, amelyeket addig elképzelni sem tudtunk, és úgy hittük, teljes az életünk. És mégis – két egyke hozta magával öntudatlanul, sejtjeiben azt a hiányt, amely bele van oltva minden érző lénybe: nem jó egyedül lenni. Ő azért szeretett volna testvért, hogy legyen, akivel jókat lehet katonázni, gombfocizni. Én azért vágytam testvérre, mert a babáimat nem lehetett úgy igazán babusgatni, etetni, megvigasztalni, mint egy igazi pici csöppséget. Nekünk nem lett testvérünk, de vágytunk arra, hogy a mi gyerekünknek ne kelljen egyedül felnőnie. Így hát újra és újra feltűnt bennünk a kérdés: Lehet ennél többet akarni? Kell ennél többet kérni? Tudunk ennél többet is vállalni?
Minden válság és környezeti nyomás ellenére tudtuk, hittük, hogy a válasz: igen. Megálmodtuk Zselykét is. Bájos, nőies, csacsogó kislányt álmodtunk meg, és várni kezdtük. Előbb el kellett engednünk minden emberi időzítést, tervet és stratégiát, hogy megélhessük újra: az új élet ajándék, a gyermek pedig áldás és a teremtés munkatársainak lenni részünkről a nyitottságot jelenti csak, a többit más végzi el, kellő időben. Aztán, másfél év várakozás után megérkezett Zselyke.
Csodálatosan éltünk: férj, feleség, várva várt fiú és lány. Zselykével pedig együtt érkezett az a kihívás, amelytől ismét minden más lett – és mégsem. Új fejezet, új, addig nem ismert kihívásokkal. Mert sosem éltük meg gyerekként, hogy milyen nehéz megszokni egy másik kis követelőző, magatehetetlen lény jelenlétét. Sosem gondoltuk, hogy két gyereket kétféleképpen kell szeretni. Sosem láttuk, hogy szüleink hogy oldják meg, hogy két gyerek egyszerre mosdjon, fogat mosson, pizsamát vegyen és ágyba bújjon. Sosem kellett odaengedni a kedvenc játékunkat a testvérünknek. Egyikünknek sem kellett megvárni, amíg a másikat megöleli, megvigasztalja anya vagy apa. Sosem szóltak ránk, ha a csokinkat nem akartuk megosztani senkivel, mert nem volt, akivel meg kelljen osztani. Nem láttuk, de vágytuk. Most, szülőként látjuk, hogy a gyerekeinknek ez szinte természetes! Látjuk, hogyan veszi ösztönösen védelmébe a bátor és erős bátyus a kishúgot. Mosolyogva figyeljük, hogyan pityeredik el együttérzésből a kis hugi, amikor a testvérét megszidjuk. Megéljük – olykor irigykedve – hogy a találkozáskor előbb egymásnak ujjongnak és az első pár percben tudomást sem vesznek rólunk. Külön kis világ mindkettő, és mégis, ösztönösen összetartozónak tudják magukat. És mindketten csak maguknak akarnak minket. Így hát Mátyással együtt tanuljuk, hogyan kell megosztani magunkat és a dolgainkat. Mert minket is edz és formál ez a feladat, nemcsak a fiunknak hatalmas munka. Meghatódunk, amikor a beszélni is alig tudó Zselyke alig tudja kivárni, hogy meghámozzuk a gyümölcsöt, és mégis az első cikket a testvérének nyújtja csillogó szemmel: „Bátyó, hamm!” De még inkább könnyeket csal szemünkbe, amikor Mátyás, erőt véve magán, tudatosan úgy dönt, hogy szívesen odaadja az épp legkedvencebb játékot is, és egy kedves simogatással megtoldva meg is indokolja tettét: „úgy szeretlek, Zselyke!”. Egy-egy fárasztó nap végén, otthoni teendőink közben felüdít, hogy láthatjuk őket önfeledten játszani kettesben, nagy nevetések közepette. Két csoda van a birtokunkban, és azért kaptuk őket, hogy beléjük oltsuk a jót, a szépet, saját lábukra állítsuk őket, és majd elengedjük, hogy járhassanak ők is egyedi és sajátos életútjukon. Minden más lett velük, és mégsem. Hiszen továbbra is együtt, egymást erősítve kell megvívnunk minden csatát, közösek az örömeink, és a megoldásra váró feladatok is ugyanúgy kettőnk előtt állnak. Minket tesz próbára, hogy megtaláljuk az időt a közös játékra, amitől mindig felragyognak, és megmentsünk egy-egy kis időt a magunk részére, hogy mi is ragyoghassunk a számukra. Nap, mint nap tapasztaljuk, hogy e világ épp a legértékesebbért liheg, amink van: az időnk. Nem titkolt célja, hogy az egymásra, a családunkra szánt időnket elcsalja a „még több” csalfa ígéretével. Nálunk próbálkozott két év munkanélküliséggel, jókora adóssággal, majd kecsegtető munkaajánlattal a világ túlsó felén, és folyamatosan bombáz váratlan kiadásokkal, időrabló húzásokkal. Mégis tudjuk, hogy az idő = pénz egyenlet sosem lesz igaz, mert minden pénznél többet ér a jelenlétünk a másikunk és a gyerekek számára, és nincs az a pénz, amellyel kárpótolni lehetne azt az időt, amelyet elvesztegettünk valaha is. Minden más lett – és mégsem. Nem lettünk pénzesebbek, és mégis, sokkal gazdagabbak vagyunk. Fejlődünk, hiszen ugyanannyit osztunk be most négyen, mint egykor ketten, és mégis, tapasztaljuk, hogy mindenre, ami igazán szükséges, elégséges, amink van, közben pedig egyre tágul a szívünk, és felfedezzük, milyen nagyszerű, segítőkész emberek vesznek körül, akik észreveszik szükségeinket és általuk is a gondviselés csodálatos élményében részesülünk. Felbecsülhetetlen érték a mindig ráérő dédi, a helyettünk ügyeket elintéző nagytata, a szintén többgyerekes keresztszülők sora, akikkel megoldható, hogy körbejárjon a gyerekruha, játék – mindig épp oda érkezve, ahol leginkább szükség van rá. Nem adhatunk meg mindent a gyerekeinknek, és ez nem is célunk, de a legtöbbet, amit adhatunk, azt megkapják, mert látják, hogy az olykor türelmetlen, elkeseredett, fáradt, feszült vagy mérges pillanatainkon túl és azokkal együtt is: szeretjük egymást. Hallják, hogy nevetni tudunk a hibáinkon, látnak minket kibékülni egy-egy vita után, magukba szívják, hogy mindig bizakodó ráhagyatkozással győzzük le a néha tornyosuló kétségeket, kilátástalannak tűnő helyzeteket.
Csodálatosan élünk: férj, feleség, várva várt gyermekek. Ez van belénk teremtve, erre vágytunk, erre fel nem készülhettünk előre, de ezt váltjuk valóra naponként. Hisszük, hogy lehet, és fogunk még ennél is többet kérni és kapni! Mert a hármas kötél igen erős, a kimondott „igen” tényleg jóban-rosszban érvényes, a gyermek valóban áldás, és mert így, csak így érdemes!

SZterkó