Fokozatok

A babacsaládot SZterkó készítette

Csodálatosan éltünk: férj, feleség. Erről álmodtunk, erre készültünk, ezt keltettük életre. Két egyke egymásra talált, és itta magába a másikhoz tartozás, az együtt-lét megannyi élményét. Sziklára alapozott, valóban boldogító, a másikat boldogítani akaró „igen”-ünk után gyönyörű hónapok következtek. Fészekrakós, mozgalmas idők. Az időnk, a mosolyunk, az erőnk, a vigasztalásunk csak egymásnak szólt. Élveztük a csak kettesben levést, de tudtuk, sőt, egyre többször éreztük, hogy ennél sokkal több vár ránk, és ez a bizsergető vágyakozás többé nem szűnt, így hát megálmodtuk Mátyást. Huncut, eleven fiúcskának álmodtuk meg őt, majd elkezdtünk várni a jövetelére. Mindketten tudtuk, hogy áldás lesz számunkra, és pontosan akkor fog érkezni, amikor jönnie kell – mert mindennek megvan a maga ideje. Élveztük a ketten-hármasban állapot minden percét is, és beteljesedni láttuk azt, amire lelkünk mélyén vágytunk.
Csodálatosan éltünk: férj, feleség, várva várt fiúgyermek. Számomra ez az állapot pontosan beleillett abba a „boldog család” képbe, amelyben felnőttem: egyszerű, szerető szülők egyetlen gyerekre irányítják minden szeretetüket, beleálmodják a be nem teljesült álmaikat. A Kedvesemnek pedig éppen azt az idillt jelentette ez, amiben neki nem lehetett része, mert ő a „csak ez a gyerek tart össze” nyomasztó képét és fájdalmát tapasztalta 30 éven át. De mi, ketten egységben új lehetőségek előtt álltunk, tettre készen.
Család lettünk, és egy igazán huncut, gyönyörű gyermek lett az ajándékunk. Anyát avatott a nőből, apává tüntette ki a férfit, szüleinket pedig nagyszülőkké léptette elő. Minden megváltozott – és mégsem. Mert tudtuk, a hittel kimondott „vállalom” egymásnak szólt, és a kimondott szó próbáját épp ezután álltuk ki. Megharcoltuk számtalanszor azt, hogy miként maradhatunk egymás számára továbbra is elsők. Folyamatosan határokat kellett és kell húznunk a nálunk mindent jobban tudó, minket tanácsokkal elhalmozó, csak jót akaróinkkal szemben és folyamatosan fel kell vállalnunk a hibákat, amelyeket elkövetünk Mindeközben kéz a kézben, minden akadályt áthidalva, nehézségeinket legyőzve, a kiengesztelődésben naponta újrakezdve gyönyörködtünk fiunk egyre ügyesedő lépteiben, mindenre rácsodálkozó, egyre táguló értelmében, feneketlen kút méretű kíváncsiságában. Szembesültünk azzal, hogy a gyereknevelés folyton kihívások elé állít, de ezzel egy időben felfedeztük, hogy újabb és újabb kiaknázatlan erők, képességek rejlenek bennünk. Kreativitásunk csak most kezdett igazán erőre kapni. Minden időnk csordultig volt szervezve, és épp ezért sokkal fogékonyabbak lettünk a spontán pillanatok megragadására, az édes-kettes ritka perceire. Addig is csodálatos életünk megtelt olyan értékekkel, amelyeket addig elképzelni sem tudtunk, és úgy hittük, teljes az életünk. És mégis – két egyke hozta magával öntudatlanul, sejtjeiben azt a hiányt, amely bele van oltva minden érző lénybe: nem jó egyedül lenni. Ő azért szeretett volna testvért, hogy legyen, akivel jókat lehet katonázni, gombfocizni. Én azért vágytam testvérre, mert a babáimat nem lehetett úgy igazán babusgatni, etetni, megvigasztalni, mint egy igazi pici csöppséget. Nekünk nem lett testvérünk, de vágytunk arra, hogy a mi gyerekünknek ne kelljen egyedül felnőnie. Így hát újra és újra feltűnt bennünk a kérdés: Lehet ennél többet akarni? Kell ennél többet kérni? Tudunk ennél többet is vállalni?
Minden válság és környezeti nyomás ellenére tudtuk, hittük, hogy a válasz: igen. Megálmodtuk Zselykét is. Bájos, nőies, csacsogó kislányt álmodtunk meg, és várni kezdtük. Előbb el kellett engednünk minden emberi időzítést, tervet és stratégiát, hogy megélhessük újra: az új élet ajándék, a gyermek pedig áldás és a teremtés munkatársainak lenni részünkről a nyitottságot jelenti csak, a többit más végzi el, kellő időben. Aztán, másfél év várakozás után megérkezett Zselyke.
Csodálatosan éltünk: férj, feleség, várva várt fiú és lány. Zselykével pedig együtt érkezett az a kihívás, amelytől ismét minden más lett – és mégsem. Új fejezet, új, addig nem ismert kihívásokkal. Mert sosem éltük meg gyerekként, hogy milyen nehéz megszokni egy másik kis követelőző, magatehetetlen lény jelenlétét. Sosem gondoltuk, hogy két gyereket kétféleképpen kell szeretni. Sosem láttuk, hogy szüleink hogy oldják meg, hogy két gyerek egyszerre mosdjon, fogat mosson, pizsamát vegyen és ágyba bújjon. Sosem kellett odaengedni a kedvenc játékunkat a testvérünknek. Egyikünknek sem kellett megvárni, amíg a másikat megöleli, megvigasztalja anya vagy apa. Sosem szóltak ránk, ha a csokinkat nem akartuk megosztani senkivel, mert nem volt, akivel meg kelljen osztani. Nem láttuk, de vágytuk. Most, szülőként látjuk, hogy a gyerekeinknek ez szinte természetes! Látjuk, hogyan veszi ösztönösen védelmébe a bátor és erős bátyus a kishúgot. Mosolyogva figyeljük, hogyan pityeredik el együttérzésből a kis hugi, amikor a testvérét megszidjuk. Megéljük – olykor irigykedve – hogy a találkozáskor előbb egymásnak ujjongnak és az első pár percben tudomást sem vesznek rólunk. Külön kis világ mindkettő, és mégis, ösztönösen összetartozónak tudják magukat. És mindketten csak maguknak akarnak minket. Így hát Mátyással együtt tanuljuk, hogyan kell megosztani magunkat és a dolgainkat. Mert minket is edz és formál ez a feladat, nemcsak a fiunknak hatalmas munka. Meghatódunk, amikor a beszélni is alig tudó Zselyke alig tudja kivárni, hogy meghámozzuk a gyümölcsöt, és mégis az első cikket a testvérének nyújtja csillogó szemmel: „Bátyó, hamm!” De még inkább könnyeket csal szemünkbe, amikor Mátyás, erőt véve magán, tudatosan úgy dönt, hogy szívesen odaadja az épp legkedvencebb játékot is, és egy kedves simogatással megtoldva meg is indokolja tettét: „úgy szeretlek, Zselyke!”. Egy-egy fárasztó nap végén, otthoni teendőink közben felüdít, hogy láthatjuk őket önfeledten játszani kettesben, nagy nevetések közepette. Két csoda van a birtokunkban, és azért kaptuk őket, hogy beléjük oltsuk a jót, a szépet, saját lábukra állítsuk őket, és majd elengedjük, hogy járhassanak ők is egyedi és sajátos életútjukon. Minden más lett velük, és mégsem. Hiszen továbbra is együtt, egymást erősítve kell megvívnunk minden csatát, közösek az örömeink, és a megoldásra váró feladatok is ugyanúgy kettőnk előtt állnak. Minket tesz próbára, hogy megtaláljuk az időt a közös játékra, amitől mindig felragyognak, és megmentsünk egy-egy kis időt a magunk részére, hogy mi is ragyoghassunk a számukra. Nap, mint nap tapasztaljuk, hogy e világ épp a legértékesebbért liheg, amink van: az időnk. Nem titkolt célja, hogy az egymásra, a családunkra szánt időnket elcsalja a „még több” csalfa ígéretével. Nálunk próbálkozott két év munkanélküliséggel, jókora adóssággal, majd kecsegtető munkaajánlattal a világ túlsó felén, és folyamatosan bombáz váratlan kiadásokkal, időrabló húzásokkal. Mégis tudjuk, hogy az idő = pénz egyenlet sosem lesz igaz, mert minden pénznél többet ér a jelenlétünk a másikunk és a gyerekek számára, és nincs az a pénz, amellyel kárpótolni lehetne azt az időt, amelyet elvesztegettünk valaha is. Minden más lett – és mégsem. Nem lettünk pénzesebbek, és mégis, sokkal gazdagabbak vagyunk. Fejlődünk, hiszen ugyanannyit osztunk be most négyen, mint egykor ketten, és mégis, tapasztaljuk, hogy mindenre, ami igazán szükséges, elégséges, amink van, közben pedig egyre tágul a szívünk, és felfedezzük, milyen nagyszerű, segítőkész emberek vesznek körül, akik észreveszik szükségeinket és általuk is a gondviselés csodálatos élményében részesülünk. Felbecsülhetetlen érték a mindig ráérő dédi, a helyettünk ügyeket elintéző nagytata, a szintén többgyerekes keresztszülők sora, akikkel megoldható, hogy körbejárjon a gyerekruha, játék – mindig épp oda érkezve, ahol leginkább szükség van rá. Nem adhatunk meg mindent a gyerekeinknek, és ez nem is célunk, de a legtöbbet, amit adhatunk, azt megkapják, mert látják, hogy az olykor türelmetlen, elkeseredett, fáradt, feszült vagy mérges pillanatainkon túl és azokkal együtt is: szeretjük egymást. Hallják, hogy nevetni tudunk a hibáinkon, látnak minket kibékülni egy-egy vita után, magukba szívják, hogy mindig bizakodó ráhagyatkozással győzzük le a néha tornyosuló kétségeket, kilátástalannak tűnő helyzeteket.
Csodálatosan élünk: férj, feleség, várva várt gyermekek. Ez van belénk teremtve, erre vágytunk, erre fel nem készülhettünk előre, de ezt váltjuk valóra naponként. Hisszük, hogy lehet, és fogunk még ennél is többet kérni és kapni! Mert a hármas kötél igen erős, a kimondott „igen” tényleg jóban-rosszban érvényes, a gyermek valóban áldás, és mert így, csak így érdemes!

SZterkó

 

A sikeres fogyókúra titka – Jézus

170 cm és 80 kg – hát, nem túl ideális párosítás. Ahogy a tükörbe nézek, látom, ahogy a farmerbe próbálom magam beleszuszakolni, érzem. Valamit tenni kell! Bizonyos okok miatt a sport nem szerepel a lehetőségek között, ezt most inkább nem részletezném. Marad a tápanyagmegvonás.
Tavaly tavasszal a gyülekezetben böjtláncot indítottunk. Nem mertem csatlakozni, biztos voltam benne, hogy nem fog sikerülni, de különben érdekelt a dolog. Az, hogy a testünktől megvonjuk a táplálékot, ugyanakkor a lelkünket tápláljuk imádkozással, csendességgel, Bibliaolvasással – kitapogatjuk (és tágítjuk) a saját határainkat, megismerjük Isten mélységeit – csodálatos, izgalmas utazás! Gondoltam, itthon magamban megpróbálom, de ne tudjon róla senki! Egy nagyon durva koplalás lett belőle. Az első 4 órában még tetszett is: fél óránként elolvastam egy zsoltárt és imádkoztam azért, ami épp eszembe jutott. De aztán a gyerekek ebédeltek, vacsorát kellett főznöm, mosnom, mosogatnom, kizökkentem a ritmusból. Reszkető kézzel tömtem magamba 1 órakor a sajtostésztát. Végül is nem csalódtam nagyot, hiszen tudtam, hogy nem fog sikerülni.
Tavaly nyáron belevágtam egy 13 napos diétába. Ez a diéta rövid volt és teljesíthetőnek tűnt, hiszen hús, gyümölcs, zöldség, tejféle, tojás, sőt, még kávé is szerepelt a menüben. Nem bíztam benne egyáltalán, hogy sikerülni fog, de nagyon akartam, és amikor már a második napom is rendben ment, erőre kaptam. A napok teltek, a súlyom csökkent, a kedvem jó volt – ugyanakkor eszembe se jutott, hogy bevonjam Istent. Hiszen ez nem böjt, hanem fogyókúra. Ez nem érte van, nem azért van, hogy hozzá legyek közelebb, a cél az egy számmal kisebb nadrág. Nem akartam becsapni! De ő megkeresett engem. Tudta, hogy harcolok önmagam ellen és ott volt, hogy segítsen. Támogatott igeversekkel, megerősített, imára és hálára indított. Csak 5 kilót fogytam (az kb. semmi), de a nadrágjaim lecsúsztak rólam és mindenki megdicsért, ami iszonyú jó érzés volt, ugyanakkor egy szemerkényi büszkeség nem volt bennem. Tudtam, hogy ez Isten munkája volt, a kettőnk sikere.
A 13 napos diéta után nem akartam visszahízni és akartam volna böjtölni is. Azt gondoltam, ha Isten ott volt a 13 naposnál, a böjtnél is ott lesz (ami persze megint csak nem igazi böjt lett volna, hanem egy másikféle fogyókúra), de Isten nem volt ott, nem segített, nem támogatott. Miért? Azt gondolom, azért, mert azt már büszkeségből csináltam. Azt gondoltam, én csinálom, Isten meg úgyis segít – és nem azt, hogy Uram, segíts, mert nem fog menni nélküled!
Böjt vagy fogyókúra? A kettő – ég és föld.
Bármivel lehet böjtölni, bármivel, ami úgy érzed, egy kicsit is gúzsban tart. A lényege a böjtnek sosem a hiány (= nem eszek), hanem a pótlás  (= többet vagyok Istennel).
Ne hazudj se Istennek, se magadnak! Ha fogyni akarsz, ne böjtölj, hanem fogyókúrázz! Istennel! Keress egy fogyókúrás programot, írj edzéstervet, tartsd be és közben imádkozz a fogyásért, kitartásért, megerősítésért! Isten meg fogja áldani, ha ez az ő akarata is. Ha böjtölni akarsz, akkor pedig ne érdekeljen a fogyás, egyszer se forduljon meg a fejedben, hogy azért csinálod! Mert az nem arról szól! Akkor hagyd otthon a családot és menj el egy teljesen más helyre, mint ahol általában vagy! Vigyél 1 db Bibliát és olvass, imádkozz, sétálj, igyál sokat! Imádkozz bármiért, kivéve a fogyást!
A legjobb az egészben, hogy mindkét esetben találkozni fogsz Istennel és egy közös élménnyel lesztek gazdagabbak.

 

Spagetti hitvallás – Amikor a dolgok összekuszálódnak

Bory Jenő: Káin borzadva nézi véres kezeit

Istenről írni nehéz… Főleg akkor, amikor távol vagyok tőle… Most éppen ez van bennem, már elég jó ideje. Nagyjából 2 hónapja.
Istenről írni csodálatos. Mert amikor mérföldekre gondolom magamtól, ő akkor is ott áll a sarkamban és figyel rám. Türelmesen vár, hogy mikor esek el. Vár, hogy elkaphasson. Néha csöndben rám kopog, hátha lenyugodtam és hajlandó vagyok beengedni a szobámba. Figyel, vár. Türelmes. Tudja, hogy csak gyenge kisgyerek vagyok, durcás, akaratos és azt hiszem, jó buli belenyúlni a konnektorba és nem értem, miért fogja meg a csuklóm, hogy ne tegyem meg!
Jó pár embertől hallottam már, hogy a hit magánügy. Kinek mi köze van hozzá, hogy miben hiszel? Ezt te elintézed magadban. Hát, én nem… Ez csapda! A hit igenis közügy! Azzal, hogy magánügyként kezeljük, épp a lényegét veszítjük el: azt, ami Isten célja, azt, ami a te célod, miután megtértél: elmondani fűnek fának. Butaság, hogy nem érdekel, ha én érdekellek, akkor az is érdekel, amit a hitemről, amit Istenről mondok. Sok hívő ezért nem beszél a barátaival, ismerőseivel Istenről: úgysem érdekli. Nem, mint ahogy az se, hogy szereted a Lostot vagy utálod. Mégis beszélgettek róla és érdekes módon nem mondja azt, hogy ő nem hisz az elvarázsolt szigetekben és a továbbiakban nem érdekli ez a téma. Amiért a barátaidat nem érdeklik a hited, az az ok, hogy nagyon is érdekli őket… Isten egy titok. Sokan gyűlölik (főleg a keresztényeket, katolikus egyházat – ugyan már!), mert nem ismerik, és rettegnek. Isten mindenki szemében egy hatalmas valaki, aki százszor magasabb és erősebb, mint én vagyok, és ha rosszat csinálok, a kisujjával agyonnyom, mint egy apró bogarat. Márpedig mindenki tudja, hogy nem ezer százalékig jó, bűntelen vagy hibátlan. Mindenki tudja, hogy megérdemli, hogy összenyomják.
Hát, elárulom a nagy titkot: Isten nem ilyen! Nem volt soha ilyen és nem is lesz. Elmesélem, hogy történt… Isten, aki valamilyen titokzatos oknál fogva örökké létező és 3in1 (emberi agyunk, melynek kb. 1-2%-át hasznosítjuk és általában tapasztalatokra építjük a teóriáinkat képtelen ezt felfogni, mint ahogy képtelen felfogni pl. azt is, milyen halottnak lenni vagy embriónak, holott ez utóbbit még tapasztaltuk is) egy napon úgy döntött, alkot egy csodálatos világot és teremt egy csodálatos, hozzá nagyban hasonló lényt, az embert. Úgy tervezte, megosztja majd vele, amit alkotott, különleges kapcsolatot alakít ki majd vele. De nem akarta, hogy ez valaha is kényszer legyen, ezért adott választási lehetőséget: egy fát. Vagyis egy szabályt: megkérte őket, hogy légyszi, ne nyúljanak hozzá, tegyék meg ezt, ha fontos ő nekik. Volt választásuk, megtehették volna, hogy nem néznek rá se, mert Isten megkérte rá őket… de őszintén… hányan tettünk volna Évához hasonlóan? Megszegték a szabályt – és aztán a legrosszabbat tették, amit lehetett: elbújtak. A szabály megszegése egyéb problémák forrása lett, többek között a halálé – vagyis hát ez relatív, mert tulajdonképpen halál, mint olyan (egyelőre) nem létezik. Az első emberpár behozta a bűnt a világba, a gyerekeik már nem kispályáztak, saját testvérüket ölték meg… És egyre rosszabb lett… Nézz körül! Most itt tartunk. Azonban Isten, amikor Ádámék beleharaptak az almába, már tudta, hogy fogja jóvá tenni ezt a rosszat. Eldöntötte, hogy elküldi a megváltót. Egyiket a 3in1-ből, a fiát, önmagát – ahogy tetszik. Próbálta felkészíteni rá az embereket, időt adott nekik, hogy megértsék, jeleket, prófétákat küldött. Volt, aki elhitte, volt, aki nem. Aztán jött Jézus, tette a dolgát: gyógyított, csodákat tett, aztán a keresztfán kifizette a bűn zsoldját: meghalt helyettünk. Van, aki elhiszi, van, aki nem. Isten most megint vár. Időt ad, hogy megértsük ezt, mielőtt újra eljön, végérvényesen, hogy végleg és mindörökké eltörölje a rosszat a maga teremtette és az emberek által elrontott világban. A következő utazáskor már nem lesz kibúvó: igen vagy nem. Hiszel Jézusban? Ha igen, irány a Mennyország, ha nem – megtapasztalod a megsemmisülést. Ez ilyen egyszerű.
Egyszerű, de sosem egyszerű… Isten nem kér tőlünk sokat: szeress engem! De itt a Földön nehéz ezt tényleg jól csinálni. Amikor beleharaptunk az almába, Isten ajándékát, a Földet a Sátán kezébe adtuk. Azóta is ott van. A Föld az övé. Csak nézz körül! A legrosszabb, hogy a Sátánnak lényegében nem is kell csinálnia semmit. Már mi magunk is vagyunk annyira profik, hogy generáljuk a bajokat: háborúkat, szegénységet, éhezést, terrorizmust… Ezt mind mi csináljuk… Nem Isten, még csak nem is az Ördög… Te meg én…
Én most egy durcás kisgyerek vagyok. Játszom a fejem, nem tudom, miért és meddig. Az utóbbi időben néhány dolog nem úgy ment, ahogy akartam és roppantul meg vagyok sértődve ezért. Bele akartam nyúlni a konnektorba, de Isten nem engedte. Tele akartam tömni magam tortával, de ő a spenóttal traktál, amit utálok. Nekem kell Az, Most azonnal és nem vagyok hajlandó megérteni, hogy nem! Akarom, akarom akarom!!! – Nevetséges vagyok, ugye? De még mennyire… Remélem is! Néhányan már elfenekeltek volna, legalábbis kaptam volna egy nagy taslit… Isten nem üt meg, nem ordítozik velem. Megvárja, míg lenyugszom, míg megértem, hogy ő jobban tudja, mert ő felnőtt. Mert ő látja, hogy egy rendetlen, agyonzsúfolt, büdös szobába vagyok bezárva konnektorok és torták közé, miközben egy hangosbemondó ordítja állandóan, hogy ezt érdemlem, és ez a legszuperebb, amit kaphatok…
Pedig nem… Higgyétek el, hogy nem…

 

Az angyalok köztünk járnak

Én találkoztam eggyel nem rég…
Gyöngyinek hívták, ha jól emlékszem, és egy kedves néni képében küldte el hozzám Isten. Amikor először találkoztam vele, még volt remény – legalábbis azt hittem, van remény. Beszélgettünk, meg akart ismerni, hogy tudjon vele beszélgetni rólam. Aztán, ahogy fogyott a remény, ő nem hitegetett, hanem őszinte volt, de tapintatos. Aztán amikor mondtam, hogy hiszek Istenben, ő is megnyílt és beszélgettünk Istenről, önmagáról, a folytatásról, róla… Amikor bementem, ott volt, mindig erős volt, mindig támasz volt. Tőle tudtam meg, mi történt aznap, mi fog történni holnap és mivel ápolónő volt, mindig őszintén elmondta, mire számíthatok holnapután. Soha nem hitegetett, de mindig tartotta bennem a lelket. Aztán, amikor vége lett, szerettem volna beszélni vele, hogy mi történt, de addigra ő hazament. Nem tudom, hogy hívják, hol lakik. Eltűnt, mintha nem is lett volna ott soha, vagy mintha csak azért lett volna ott, hogy nekem erőt adjon. Eltűnt… haza ment…
Talán nem angyal volt, hanem ember… Egy éppen a Földön a sokadik vizsgáját tévő ember. Vizsgázott Isten- és emberszeretetből, empátiából, érzékenységből, odafigyelésből, szeretetből… Nálam jelesre, és hiszem, hogy Istennél is, csillagos ötösre…

 

Zengjetek hálát, dicséretet!

 

2005 nyara óta amatőrszínészként játszom. Az amatőrszínészkedés, a színház iránti hatalmas szeretetem meghatározta az életem. Rengeteg szerepet játszottam és sokat énekeltem, és azt vettem észre, hogy valami olyan dolgot csinálok, amit mindig is szerettem volna csinálni. És szerintem nagyon jól ment, legalábbis ilyen visszajelzéseket kaptam, és tényleg 150%-ot adtam bele a szerepeimbe. Szeretek nagyon énekelni és Isten megajándékozott ilyen ajándékkal, de amikor még nem jártam az Úrral, nem neki adtam hálát. Szerettem a musicaleket és minden zenés műfajt, amit csak lehetett, meghallgattam. Minden szerepemre úgy készültem, hogy a lehető legjobbat nyújtsam. Annyira jó volt, mikor sikerünk volt, meg voltam arról győződve, hogy az eredményes csapatmunka viszi előre az egész darabot és a sikerhez vezető utat csak így lehet megtalálni. S mi meg is találtuk. Jó előadások, jó szerepjátszás, stb.. Igazán jól éreztem magam, megtapsoltak és még sokáig emlegették az előadásokat. Rengetegszer játszottam darabokban és sokat vállaltam, ami később már teher lett nekem, de jóleső teher. Sokszor jártam próbára, mindig elérhető voltam, mentem szívvel-lélekkel. Volt sok örömöm benne, sok munkám és néha elégedett voltam, de néha még többet akartam megmutatni magamból. Jelentkeztem különböző meghallgatásokra, amik rendszerint zátonyra futottak; ezeket nagy lelki megrázkódtatásnak éltem meg. Mindig kevésnek éreztem magam, önértékelési problémával küzdöttem, nem volt semmi, ami maradéktalanul boldoggá tett volna, valami hiányzott akkor is, amikor boldog voltam. A gyülekezetben vállaltam szolgálatot. Az énekszeretetem és az énekhang ajándékát, amit Istentől kaptam, úgy hálálom meg, hogy a dicsőítő csapatban éneklek és áldom Őt szüntelenül. Úgy érzem, már nem felületes a kapcsolatom az Úrral, hanem mély és csodálatos. Amióta elfogadtam az Urat, azóta megváltoztam. Már nem a siker, fény, csillogás a fontos, hanem Isten imádata. A szereplési vágyam nagyon minimálisra zsugorodott és az életem célja nem az, hogy színész legyek, nem a szereplés, hanem a zene, a dicsőítés, az éneklés az Úrnak. Hiszem azt, hogy nem véletlenül lettem amatőrszínész, ezzel is terve volt velem, de most már megtaláltam azt, aki betölti szívemben a hiányt.

 

Énekeljetek az Úrnak, zengjetek nevének dicséretet, készítsétek neki az utat, amely átvezet a felhők fölött! Örüljetek az Úrban, ujjongjatok színe előtt! (Zsolt. 68:5)

 

Kovács János

 

 

 

Mit is jelent számomra az egri Golgota Keresztény Gyülekezet?

2005 év végén férjemnek, Ryannek és nekem nyílt az a lehetőségünk, hogy az egri Golgota gyülekezetbe járhassunk. Ryan már akkor ismerte Nicket, a pásztort, mert mind a ketten a coloradói Golgotába jártak évekig, én még csak látásból ismertem Nicket és Rosemary-t. Korábban református templomba jártam, ezért szembetűnő volt a különbség a két fajta gyülekezeti légkör között. Eleinte kicsit furcsálltam a dolgot, a modernkori zenéket, a tanítási stílust, azonban hamar megértettem, hogy a lényeg ugyanaz, hit Jézus Krisztusban. Akkor még jóval gyengébb volt a hitem, és ezért visszatekintve nagyon nagy áldásnak érzem azt, hogy akkor elkezdtünk járni a Golgotába. Persze ehhez nagyban kellett a férjem, aki hitben jóval erősebb volt, és folyamatosan kaptam a megerősítést és sokat segített abban, hogy megismerjem az Urat. Tetszett az, hogy megismerhetem a Biblia tanításán keresztül Isten gondolkodását, természetét, akaratát és még a humorát is. J

Ahogy én látom, a világban sok olyan keresztény ember van, aki meggyőzi magát arról, hogy amennyi hite van, az elegendő, talán még heti egyszer-kétszer elmormol egy imát és ennyi elég is, hogy ”bebiztosítsa” magát. De annak, hogy elmenjenek rendszeresen gyülekezetbe nem tulajdonítanak nagy jelentőséget. Pedig ez fontos dolog, hogy azok, akik hisznek Jézusban rendszeresen összejöjjenek, dicsőítsék az Urat, együtt tanulmányozzák Isten szavát és folyamatosan növekedhessenek hitükben. A mindennapok megviselnek minket, a világ dolgai elhárítják a figyelmet a Teremtőről és hajlamosak vagyunk megcsúszni, bűnt elkövetni. Szerintem éppen ezek miatt válik még fontosabbá, hogy eljárjunk a gyülekezetünkbe, ott regenerálódjunk, a lelkünket felfrissítsük és megerősödjünk a következő hétre.

Számomra minden egyes alkalom, amit a gyülekezettel eltöltök lelki és szellemi felfrissülés. Szeretek normális gondolkozású, kedves, törődő, keresztény emberekkel találkozni, és barátkozni, ami sajnos a mai világban ritka. Jó, hogy sok a korombeli fiatal, akikkel akármit megbeszélhetek minden ellenérzés nélkül. Az, hogy ilyen viszonylag kis létszámú a gyülekezet külön jó dolog számomra. Ezt úgy értem, hogy sokkal személyesebb a kapcsolat a gyülekezet tagjai között és jobban lehet programokat szervezni ennyi emberre nézve. (A coloradói Golgotában egy vasárnapi alkalommal több százan összegyűlnek, és egy nap több alkalom van.)

Júniusban azonban Ryan és én elköltözünk Magyarországról vissza Coloradóba. Az egyik felem sír, a másik nevet. Rossz és jó dolgokat hagyunk hátunk mögött, az egyik legfontosabb jó dolog az egri Golgota gyülekezet. Köszönöm Istennek, hogy egytől egyig nagyszerű embereket ismerhettem meg, számos felejthetetlen programban részt vehettem velük; sokakat nagyon megszerettem. Hiányozni fognak, de tudom, hogy még fogunk találkozni velük látogatások alkalmával. Imádságom pedig az, hogy Nick és Rosemary legyenek továbbra is ennyire nagyszerű vezetői ennek a közösségnek, áldja meg Isten az ő munkájukat, legyenek eredményesek a gyülekezet növelésében.

 

Aberle Anita

 

Egy csodálatos gyógyulás története

 

 

2006. októberében történt egy kis baleset az arcommal, ami azért volt jó, mert tanultam belőle. Azelőtt mindig elégedetlen voltam magammal (még most is néha), pl., hogy hogy nézek ki, stb.

Egyszer megégett az arcom jobb fele. Másodfokú égés volt rajta, ami elmúlt, de ez elég sokáig tartott. Nagyon meg voltam ijedve, és mint minden bajban, elkezdtem imádkozni Istenhez. Kértem, hogy az a seb eltűnjön és megígértem magamnak és Istennek, hogy ha elmúlik, többé nem fogok elégedetlenkedni a külsőmmel, az arcommal. Nagyon izgultam, de valahogy tudtam, hogy minden rendben lesz. Az orvostól kaptam gyógyszert, de nem tudta biztosra megmondani, hogy marad-e nyoma. Pár héttel később teljesen elmúlt a seb az arcomról. Nagyon örültem és azóta is hálás vagyok Istennek és tudom, hogy ebből az volt a tanulság, hogy ne elégedetlenkedjek magammal.

Hazadi Timi

 

 

„az Ő tanúja leszel minden ember előtt arról, amiket láttál és hallottál” (ApCsel 22:15).