Húsbavágó – Nem veszek zsákbamacskát!

Gondolatok a házasság előtti szexuális kapcsolatról a boldogság viszonylatában

„Azt mondod, hogy a jó házasság titka, hogy mit nem teszel. Pl. nem szexelsz házasságkötés előtt. Ezzel nincs is baj, szíved joga. Mára már részben divattá is válik vallásosságtól függetlenül, egyfajta lázadásként is, hogy a fiatalok szűzen akarnak belépni a házasságba. Rendben. Ez végül is egyéni meggyőződésed kérdése. Szerintem, jó, ha így gondolod. Sok nehézségtől megóv, és könnyebb lesz a szexuális elköteleződés, mert ez gyakorlatilag szexuális szocializáció. Ha te megszokod, hogy a szex egy emberhez kötődik, kevesebb a valószínűsége, hogy problémád lesz szexuális téren a hűséggel. Szóval praktikus. Szerintem ez a megközelítés emberibb is, mert nem arról van szó, hogy megfoszt valamitől a vallás, hanem arról, hogy gazdagabbá tesz. Viszont: ez nem garancia semmire, de legfőbbképpen nem garancia a boldogságra.” – Újragondoló

Kérdések

Rengeteg kérdés merül fel a házasság előtti szexszel kapcsolatban. Tilos, megengedett, ajánlott, érdemes? Mennyire fontos vagy egyáltalán fontos-e, hogy tudjuk, milyen a leendő házastársunk az ágyban? Lehet-e esetleg ok arra, hogy ne házasodjunk, hogy a partnerünk szexuálisan számunkra nem megfelelő?
Próbáljuk most ezt a kérdést nem vallásilag vagy erkölcsileg szemügyre venni, hanem inkább lelki síkon: adott-e valakinek a kapcsolatban lelkileg pluszt, hogy szűz volt ő vagy a társa vagy éppen elvett az, ahogy nem? A házasság előtti szex hozzátesz, elvesz vagy jelentéktelen a boldogság szempontjából?

Érvek mellette

Még nagyanyáink sem vártak a nászéjszakáig! – hangzik el gyakran a mentséget adó mondat egy kézlegyintéssel.
Felgyorsult a világ, az iskolák padsoraiból – jobb esetben – munkahelyi irodánk széke fogad; az iskola és a munkahely is elvárások tömkelegét zúdítja ránk, nincs időnk, türelmünk ismerkedni, barátkozni, házasodni. Manapság az, hogy valaki a 30-as, 40-es éveiben házasodik, nem ritka és nem különleges. Az viszont, ha 20 évesen még szűz, nem hogy furcsa, de nevetséges is, különösen ha férfi az illető.
Az első alkalommal fáj az első együttlét meg olyan kis félénk, idétlenke az ember, miért kellene, hogy ez elrontsa a nászéjszaka örömét? Jobb ezen túlesni…
Ráadásul mi van, ha a partnerem nem is illik hozzám? A szexualitás a házasság nagyon fontos része, nem elhanyagolható kis mellékvágány. Ha nem működik, ha nincs összhang, az nagyon sok egyéb tényezőre kihatással lehet, a mindennapi életben is gondot okozhat. A kudarc az ágyban kudarcot eredményezhet a munkahelyen, a gyereknevelésben, de egy sima „tészta vagy krumpli”-vitának is lehet ez az alapja, gyökere lehet a hűtlenségnek és ugyan ki akarna leélni egy életet olyan emberrel, aki képtelen a párja alapvető testi szükségleteit kielégíteni?
Ha nincs összehasonlítási alapom, akkor honnan tudom, hogy én mit akarok és ő honnan tudja, hogy ő mit akar? Kell egy bizonyos fokú szexuális önismeret, hogy ismerjem a saját testem és ki tudjam fejezni, mit érzek.
Szóval az, hogy ismerjük ilyen téren a leendő házastársunkat, létfontosságú. Jobb időben kideríteni, hogy működik-e a szexuális kapcsolat, mert ha valami nem stimmel, arra előbb-utóbb úgyis rámegy a házasság.

Van tehát létjogosultsága a házasság előtti szexnek.

Érvek ellene

Véleményem szerint az egyik legrosszabb érv a házasság előtti szex elutasításának, ha mindenféle belső tartalom nélkül annyit mondunk, hogy tiltja a vallásom. Miért tiltja? Mi az oka vagy mi a célja azzal, hogy tiltja? Azért, mert Isten kiválasztottjai vagyunk és nekünk nem úgy kell élnünk, ahogy másoknak? Azért, hogy el tudd mondani, hogy mennyire szent vagy? Azért, mert Isten meg akar fosztani ettől az élménytől?
Az esetek nagy %-ában nem lesz az első kiszemelt a házastársad. Ismerkedtek, barátkoztok, esetleg továbbgondoljátok a kapcsolatot, van kézfogás, akár csók… – aztán valamiért mégsem klappol a dolog, kiderül, hogy nem ő az igazi. Jobb esetben mindkettőtök számára nyilvánvaló, rosszabb esetben csak egyikőtök gondolja így és a másiknak fáj. De persze túl lehet élni, nem kell, hogy ez maradandó sérülést okozzon. – – – Most képzeljük el ugyanezt szexszel párosítva. És most képzeljük el ugyanezt több partnerrel és szexszel párosítva. Nem jelentem ki, hogy nem lehetséges, de Isten nem véletlenül tanácsolja, hogy ezt ne!
Megdöbbentő, de a házasságon kívüli nemi kapcsolatban élők igen nagy többsége mondja, nemtől függetlenül, hogy ostobának, kihasználtnak érzik magukat, elvesztik az önbecsülésüket és sosem lehetnek biztosak benne, hogy vajon a partnere szándékozik-e valóban házasságot kötni vagy sem.
Egyrészt az intimitás: ha több embert is beengedsz az intim szférádba, vajon meddig marad intim szféra? És ha mind, akik bemennek, nyitva hagyott ajtóval állnak odébb, vajon mennyire húzod magadra, amikor jönne egy következő?
Másrészt az önbizalom: próbálkozol, nem jön össze. Egyszer. Kétszer. Négyszer. Hétszer. Egy idő után meg már nem próbálkozol.
Vannak a szexnél sokkal fontosabb dolgok is egy kapcsolatban. Például a hűség. Vagy az őszinteség. Vagy az előbb említett intimitás, ami nem azt jelenti, hogy meztelen testtel mászkálunk egymás előtt, inkább azt, hogy meztelen lélekkel.
A Biblia gyönyörű szavakkal fejezi ki ezt az állapotot: „lesznek ketten egy testté”. Az én testem az ő teste. Ha nekem fáj, neki is fáj. A másik érzi, hogy nekem mikor fáj, tudja, mim és miért fáj. Vagy ha nem tudja, akkor meg elmondhatom, mert meghall(gat)ja. Ez a valódi intimitás.

A legnagyobb probléma, szerintem, hogy egy csomó elvárással és félelemmel indulunk neki a kapcsolatoknak. Az elvárások legtöbb esetben teljesíthetetlenek a másik fél részéről, a félelem pedig sok minden megélésétől tart vissza – és legtöbbször a saját teljesíthetetlen elvárásainkból fakad. Megfelelni vágyás, olyan tulajdonságok elismerése, amiknek nem vagyunk birtokában, ez magával hozza azt, hogy sem a partnerünkkel, sem pedig önmagunkkal nem vagyunk őszinték. Hazug álkapcsolatokat alakítunk ki, ahol kipróbáljuk, hogy megfelelünk-e, mert ha mégsem, akkor könnyebb menekülni, mint beismerni a tévedést, esetleg változtatni a hozzáálláson. Amikor pedig megérkezik igazi, a „shift ő”, akkor azon jár az agyunk, hogy talán nem kellett volna próbálkozni, hanem vele kellett volna az első igazit. Bűntudat. Csalódás önmagamban. Nem ritkán életre szóló.

Megoldás

A kérdés még mindig adott: ha valaki nem jó az ágyban és ez az első szeretkezés alkalmával derül ki, amely pedig azzal az emberrel történik, aki élete végéig a társa lesz, akkor mégis mi a teendő?
Ezek szerint, aki nem profi a szexben, ne is gondolkodjon addig házasságban, amíg meg nem tanulja profin művelni? Na és ha így van, akkor hogyan tanulja meg? Pornófilmekből? Könyvekből? A legtöbb ember innen szedegeti a tudását és épp hogy ezért rossz az ágyban.
Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a szülők felelősek-e abban, hogy a gyerekük ne legyen rossz szerető és ha igen, mit tehetnek? Van-e beleszólási joga, esetleg kötelessége-e beleszólnia, mikor és meddig, hány éves korban, milyen mélységben?
Véleményem szerint a szülő felelős a gyermeke szexuális kultúrájáért, meg kell neki tanítani a helyes hozzáállást, mégpedig a személyes LELKI példamutatással. Egy kisgyermek számára például létfontosságú a testi kapcsolat a szülővel: az ölelés, a puszik, a csikizés, birkózás, kézen fogva sétálás, buksisimi. Aztán pubertás kor körül ez a testi kötődés lelki kötődésbe fordul át, amikor a gyerek el meri, el akarja mondani az anyukájának a titkait, a félelmeit, a kérdéseit. A szexuális felvilágosítás szerintem ott kezdődik, hogy szeretet… Akit szeretsz, azzal őszinte vagy, azt fontosabbnak tartod magadnál, ahhoz hűséges vagy, mellette állsz a bajban. A szülők után pedig maga a partner, a férj, a feleség, akivel már elértük az intimitásnak azt a fokát, amikor bármit meg lehet beszélni, ő az, aki tanítja a másikat. A legutolsó pedig, akivel meg kellene ezeket a dolgokat beszélni, a barát/barátnő. Szerintem semmi közük hozzá.
Lehet tanítani egymást, sőt, szerintem kell is! Változnak az igények, az enyém is meg a társamé is. Folyamatosan fejlesztenünk kell ezt a dolgot (is) a házasságban.
Az pedig, hogy egy tökéletesnek induló szexuális kapcsolat a házasságban ellaposodik akkor lehetséges, ha a felek eleve nem figyelnek egymásra a hálószobán kívül sem. A házasság fenntartásáért nap mint nap tenni kell, minden területen, csak akkor lesz működőképes.

Ha ez így van, akkor miért ne lehetne várni a házasságig?

Konklúzió

Vagy két dolog lehetséges:
A partnerem a lelki társam, olyan, mint én a másik nemből, a másik felem – de nem jó az ágyban, tapasztalatlan, önző, nem tudja, mit szeretnék és nem tudja (elmondani), ő mit szeretne.
A partnerem fantasztikus az ágyban, minden szexuális igényem kielégíti – de nem akar elvenni, sőt, én se akarok hozzámenni, mert én a Metallicat szeretem, ő meg Madonnát.

Vagy a harmadik változat: a partneremmel minden igazán fontos dologban egyetértünk, pl., hogy ő is meg van térve, mint én, nem csak mondja vagy még azt sem. Nagyjából egyformán gondolkodunk abban, hogy melyikőnknek milyen igényei és elvárásai vannak a pénzkeresés, az otthoni munkavégzés, a gyereknevelés, a szülőkkel való kapcsolat és hasonló mindennapi kérdésekben és persze abban, hogy milyen ügyekben vagyunk rugalmasak, miben hajlunk kompromisszumra és mi az, amiben hajthatatlanok vagyunk. Erre a közös alapra már nagy eséllyel lehet építeni, természetesen úgy, hogy mindketten egymás, kettőnk és szűk családunk érdekeit figyelembe véve változunk és alakulunk a pillanatnyi helyzet igénye szerint.

1Móz 2:18 Azután ezt mondta az ÚRisten: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat – – – „Tudod, az igazság az, hogy a férfi, meg a nő illik egymáshoz.” – Újragondoló

források:
http://www.ujragondolo.hu/mechanikus-boldogsag/
http://fokuszbanano.hu/parkapcsolat/Hazassag_elotti_szex_ervek_es_ellenervek
http://www.nlcafe.hu/ezvan/20120228/karos_a_hazassag_elotti_szex/

 

Húsbavágó – -áció, -káció, relaxációóó avagy kötelező autogén tréning szeptembertől az iskolákban

A hírek szerint 2013. szeptemberétől a Nemzeti Alaptanterv része lesz a testnevelés óra keretein belüli autogén tréning első osztálytól egészen a középiskola végéig. Az ötletgazda Bagdy Emőke pszichológus, egyetemi tanár, a Magyar Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesület elnöke; tervei szerint a mindennapos testnevelés óra keretében hetente legalább harminc perc (azaz naponta 5-10 perc) relaxációs gyakorlaton vesznek részt a gyerekek. Alsó tagozatban a relaxációs alapgyakorlatokat kell megtanulniuk (ellazulás, belső figyelem, önkontroll, mindez különböző játékos mozgások, illetve mesék segítségével), felső tagozatban a relaxáció különböző formáit (a feszültség szabályozása, valamint annak a képességnek a kialakítása, hogy egy szó hatására elinduljon a lazulás és a kívánt vegetatív folyamat, például a szívdobogás lassítása), középiskolások pedig már relaxációs és stresszoldó gyakorlatokat is elsajátítanak. Mindez azért szükséges, hogy a gyerekek könnyebben tudják kezelni a stresszt illetve képesek legyenek elfogadni és követni a szabályokat.
Természetesen az új „tantárgyhoz” megfelelő oktatók is szükségesek, de a főiskolán és az egyetemen jelenleg (legalábbis tanmenet szerint) nem folytatnak ilyen képzést. Épp ezért tervben van, hogy az autogén tréning az egyetemi, főiskolai tantervekbe is bekerül. Jelenleg is folyik a tanárok továbbképzése, a hatvanórás gyorstalpalós tanfolyamot eddig közel kétszáz testnevelő tanár végezte el. Harminc óra alatt saját élményeket szereznek a témában, a további harmincban pedig megismerkednek azzal, hogyan kell továbbadni.
Sok testnevelő tanár, bár egyetért abban, hogy fontos, hogy a gyerekek ismerjék magukat, tudják kezelni a feszültséget, és tudjanak ellazulni, mégis nehezen tudja a relaxációt, meditációt elképzelni csupán vagy egyáltalán a testnevelés órán. Véleményük szerint az egész tantestületnek közösen kell foglalkoznia a diákok személyiségfejlődésével, amelyhez hozzátartozhat a relaxáció is, de nem tananyagként. Sok testnevelő tanár eleve szkeptikusan áll a dologhoz, „óra végén csukott szemmel az eget szemlélik majd a gyerekek”.

Keresztény körökben természetesen kicsapta a biztosítékot ez a tervezet, a Bibliai Szövetség szerint egyenesen „sérti a lelkiismereti- és vallásszabadságot” ez a gyakorlat. Ezt írják honlapjukon: „Meggyőződésünk, hogy a stressz feloldásának, a harmonikus életgyakorlatnak, a lelki békesség megszerzésének helyes módja az élő Istennel való személyes megbékélés, Istennek a Bibliában foglalt szavaiba vetett hit, a hozzá intézett értelmes imádság, ami által Jézus Krisztus valóságos békessége tölti be az ember szívét-lelkét!”

Én mindkét oldalban látok alapvető hibákat. A meditációt szorgalmazók javarészüknek (különösen a 60 órás kiképzésen részt vevő testneveléstanároknak) fogalmuk sincs arról, hogy mi is az autogén tréning a valóságban, naívan azt gondolják, hogy ez csak egy nyugtató légzőgyakorlat és nem értik a mögötte rejlő erőket. Ugyanakkor azt gondolják, hogy ez és csupán ez a tökéletes megoldás, épp ezért kötelező mindenkinek elsajátítani és gyakorolni, ha akarja, ha nem.
A keresztények pedig azt gondolják, hogy mindenki keresztény és mindenkinek jól működő személyes kapcsolata van az Úr Jézussal, vagy ha nem, akkor meg legyen. De ez sem így működik, az Istennel való kapcsolat több, mint vasárnap ülni a templomban és elmormolni egy betanult imát lefekvés előtt, különösen, hogy az emberek nagy része még erre sem hajlandó.

Sajnos a gyerekek, már az egészen kicsi, óvodáskorúak is rengeteg stressznek vannak kitéve – otthon, a társadalomban, az oktatási/nevelési intézményekben. A nagycsaládok megszűnésével, a csonka családok gombamód elszaporodásával a gyerekeknek nincs lehetőségük a stressz levezetésére, vagy annak megtanulására, hogy ezt hogyan kell. Agresszióban vagy magába fordulásban, begubózásban jön ki rajtuk a stressz, tanulási és magatartási nehézségekben, betegségekben. Sok szülő pedig képtelen felvenni a versenyt a rohanó világgal.
Tudom, idealizmus, de fenntartom azt a véleményem, hogy a gyerekek lelki életét otthon kell(ene) a szülőknek megalapozni, mint ahogy otthon kell megtanulniuk, mi a hazaszeretet, miért rossz a fajgyűlölet, miért ne dobáljuk el a szemetet és hogy hogyan vezessék le a stresszt.
Nem mondom, hogy a testnevelés órai meditáció a megoldás, mert szerintem önmagában nem. De azt sem jelentem ki kategorikusan, hogy teljes mértékben elhatárolódom a kérdéstől.

Jó, ha tisztázzuk, hogy a relaxáció, a meditáció és az autogén tréning az három különböző dolog!
A relaxáció fizikai folyamat, tudatos figyelemkoncentráció a testre és a testi folyamatokra, lazítás céljából (izomtónus, légzés, szívverés, hideg-meleg érzetek, arckifejezés, stb.) Az autogén tréning már némileg komolyabb és veszélyesebb folyamat, ebben az előzőn túl irányított meditáció is van, itt fontos a szellemi háttér is. Dilettáns módon sokkal többet lehet vele ártani, mint használni, ehhez komoly szakemberek kellenek, mert olyan dolgokat varázsolhatnak elő a gyerekek lelkéből, amit később nem tudnak kezelni. A meditáció pedig mindezeken túl, amikor az előző kettőt már gyakorlottan és célzottan csinálja valaki (pl. tudatmódosítás).
A három közül a relaxáció akár még javasolható is lenne az iskolákban. De ki garantálja, hogy szakértők kezébe kerülnek a gyerekek és nem adagolnak többet a fejükbe, mint kell? Ki és hogyan fogja ezt ellenőrizni? Épp ezért mindenképpen megvan a veszélye annak, hogy az ártalmatlannak látszó ötperces relaxálás a tesi órán megnyit egy ajtót a hasonló, ám tisztán ezoterikus dolgok felé; tudat alatt azt taníthatja a gyerekeknek, hogy ha lelki problémája van, akkor a meditáció a megoldás, menjen olyan közösségbe, ahol másokkal együtt lehet ezt csinálni – és meg is érkeztünk az ezoterikus gyűlésekig. A családok joggal aggódhatnak és nem csak a keresztények, hiszen itt tulajdonképpen nem csak arról van szó, hogy a gyerek a kereszténység helyett választja az ezoterikát, hanem kvázi a SEMMI helyett választja és talán tudattalanul választja.

Tökéletesen igaza van a Bibliai Szövetségnek abban, hogy a stresszmentes, harmonikus életnek, a lelki békének alapköve az Istennel való személyes kapcsolat, ám bárhogy is nézzük, sajnos nem mindenki keresztény és nem mindenki van kapcsolatban Istennel, ezáltal ezek a szavak vajmi keveset számítanak neki. Ugyanakkor az sem elhanyagolandó tény, hogy Magyarország alapvetően keresztény ország, Szent István és Szűz Mária országa, sőt, a kormányban is nagyrészt a kereszténységet támogató képviselők ülnek, kissé érthetetlen, hogy miért akar egy teljesen kultúraidegen dolgot kötelezővé tenni kivétel nélkül minden oktatási intézményben.
Miért nem erőlteti ennyi erővel a kötelező hittan órát? (Egyébként nekem ez sem tetszene, de ez más lapra tartozik.)

Egyet értek azzal, hogy nagy szükség van az intézményi oktatás, nevelés megreformálására, de nem ezzel a módszerrel. Iskolai pszichológusra, lelki gondozói szolgálatra lenne szükség, mindenre kiterjedő és valóban hatékony gyermekvédelemre, tapasztalt szakemberekkel. Meggyőződésem, hogy 45 percnyi izzasztó testnevelés óra, komoly- vagy akár könnyűzene hallgatása, kézműves foglalkozások, esetleg kommunikációs tantárgyak, ahol a diák kibeszélheti, kijátszhatja a problémáit, könnyebben segítene feldolgozni a gyerekeknek a stresszt, mint heti 30 perc meditálás.

 

Isten a palackban

Őszintén megmondom nektek: én ki nem állhatom ezt az adventi-karácsonyi időszakot.

Nem azért, mert ilyenkor a gyerekeim cukormérgezést kapnak a hatalmas mikulászacskók tartalmától, nem azért, mert ebben az egy hónapban annyit kell sütni-főzni, mint összesen az elmúlt 11 hónapban, és nem is azért, mert évről évre fogalmam sincs, mit adjak szeretteimnek ajándékba, ami személyes, de egy olyan ember is képes elkészíteni, aki egy vonalat se tud egyenesen húzni a papírra… – tulajdonképpen ezekkel semmi baj, sőt még élvezem is.

A probléma igazából a facebook-kal kezdődik…
Én alapvetően kedvelem a facebook-ot. Szerintem, ha az ember okosan használja, még hasznos is, de mindenképpen élvezetes. Én minden olyan dolgot szeretek a facebook-ban, amit más utál. Szeretem, ha az emberek kiírják, hogy mit esznek, hogy náluk éppen esik vagy havazik, szeretem a vicces megosztós képeket, néha igazán ötletesek vannak közöttük. Szerintem a facebook összeköt minket. Összeköt a szomszéd anyukával, akinek csak írok egy üzenetet, hogy ugorjon át egy kávéra, összeköt a testvérekkel, akik szerte az országban vannak, tudom, épp min dolgoznak, mit csinálnak, és összeköt a világ másik végén lévő volt pásztorommal. Igazából még a spameket, a butácska megosztós „bölcs” mondásokat is elviselem, eltörpül ez a negatívum a pozitívumok mellett.
De a minap volt egy, ami már nálam is kicsapta a biztosítékot! Ennyire álszent, hazug, képmutató, gonosz firkálmányt, ami ráadásul épp a jóhiszemű embereket veszi célba! Így szólt: „Kedves Isten! Egy percre a figyelmedet kérem, és most nem azért, hogy kérjek valamit… Most csak szeretném megköszönni mindazt, amim van! Hálás vagyok érte! Oszd meg, ha te is az vagy!” – ez a szemét az „Örülök, hogy a barátom vagy” facebook-oldaláról 3.094 alkalommal lett megosztva, de igazából nem tudni, honnan indult és valójában hány embert járt már meg.
Mi is a probléma ezzel a kis szösszenettel? Tulajdonképpen minden. „Kedves Isten…” – Kedves apu, kedves Laci…, de a Teremtő, a Mindenható Atya, az univerzum alkotója, a személyes megváltód, aki számon tartja a 6,5 milliárd ember összes hajszálát az NEM „kedves Isten”! „Egy percre a figyelmedet kérem” – Isten a nap 86.400 másodpercében figyel rád, te vagy az, egyedül te, aki ebből csupán 60-at figyelsz Istenre és akkor is ilyen butasággal kapcsolatban! „és most nem azért, hogy kérjek valamit” – hiszen Isten azért van, hogy kérjünk tőle, értünk létezik, ha mi nem hinnénk benne, ő nem is lenne. „Most csak szeretném megköszönni mindazt, amim van! Hálás vagyok érte!” – Az előző mondat után ez a legnagyobb szemtelenség, tulajdonképpen Isten arcon csapása.

Isten nem ember. Tudom, sokunknak nehéz ezt felfogni, bár Isten sosem kérte, hogy ezen törjük a fejünket. Isten nem ember, de nem is egy kívánságteljesítő dzsinn a palackban, akinek néha, különösen pedig karácsonykor „illik megköszönni” a jó tetteit.
A legtöbb ember (sajnos sokszor még a keresztények is) Istent kívánságteljesítő dzsinnek látják. Isten szeret engem, azt akarja, hogy boldog legyek, ezért gondoskodik rólam és ad dolgokat. – Ez téves elgondolás! Isten kimondhatatlanul szeret minket és azt akarja, hogy boldogok legyünk, ez igaz! De Isten számára mások a prioritások. Nekem a legfontosabb, hogy legyen egy férj, két gyerek, egy ház, egy kocsi és egy munka. Aztán ha ezek megvannak, néha jó lenne elmenni nyaralni, sokkal kényelmesebb lenne, ha a két autónk lenne, mennyivel egyszerűbb lenne, ha két számítógép lenne otthon és persze mindenkinek lenne mobiltelefonja, és igazán megérdemlem, hogy egy jó minőségű tévén nézzem a Jóban rosszbant. Isten pedig azt mondja: az első és legfontosabb, hogy tőlem függj és elvégezd azt a feladatot a Földön, amire terveztelek. És ha ebben gátol egy férj, egy gyerek, akár egy munka, egy ház vagy egy autó, akkor Isten nem fogja megadni neked ezeket.
Igen, lehet ez az oka annak, hogy nem kapod meg, amire vágysz. De ha neked Isten a legfontosabb az életedben, akkor ez nem lep meg.
De lehet az az oka is, hogy egyszerűen csak nem jól kérsz. Nagyon sok nem keresztény ismerősöm vágta már az arcomba a „ha lenne Isten, akkor…” – kezdetű mondatokat. „Ha lenne Isten, akkor lenne munkám, férjem, gyerekem…” – és ha én visszakérdezek, hogy esetleg kérte-e ezt már Istentől, akkor azt mondja, hogy igenis kérte, mennyit, de mennyit imádkozott érte, de semmi.
A legtöbb ember ilyen – sajnos sokszor még a keresztények is. Isten adjon ezt és azt, de ha lehet most vagy 10 perccel ezelőtt. Eszembe jutott, hogy mi mit adunk neki cserébe? Elvárjuk, hogy az összes kívánságunkat teljesítse, de mi egy fikarcnyit se adunk az életünkből neki. Ha rosszul mennek a dolgok, ha nem úgy történik, ahogy mi elképzeljük, azt gondoljuk, hogy Isten nem törődik velünk, nem szeret minket, de észre se vesszük, hogy mi nem vagyunk hajlandóak még kérni sem. Mert az nem kérés, hogy „Istenem, adj”, sőt, még az sem, hogy „Uram, kérlek, tedd meg!”. A kérés csakis így hangozhat: „Legyen meg a te akaratod!” – és nem másképp. A többi nem kérés és nem Istenhez.

Advent időszaka van, karácsony közeledik. Ünnepeljük méltóan Jézus Urunk születésnapját!

 

Húsbavágó – A pedofília – 2. rész: felülről

Az emberek akkor is alkotnak maguknak valamilyen képet az egyházról és Istenről, ha alig láttak belülről templomot vagy sosem olvastak Bibliát. Ezeket az elképzeléseket táplálja az, amit tapasztalnak maguk körül, amit hallanak az egyházról a médiában, amit látnak keresztényektől. Az utóbbi néhány évben napvilágra került egyházi botrányok miatt sok hívő csalódott, és hagyta el a katolikus egyházat, olyan országokban is mint pl. Spanyolország, Olaszország, Írország, amelyek alapvetően katolikus nemzetek. A sajtónak az a véleménye, hogy az egyház szexuális bűncselekményeinek valódi oka a cölibátus és más idejétmúlt intézmények. Sokan úgy vélik, hogy az egyháznak meg kellene újulnia, nyitnia kéne a világ felé, néhányan pedig éppen a szabályok szigorítását sürgetik.
A papi nőtlenség, vagyis a cölibátus ténye igencsak megosztó; van, aki azt mondja, a papok is emberek. Hiba az, hogy rá vannak kényszerítve arra, hogy egy életen át küzdjenek magukban a gyengéd érzésekkel, a nemi vággyal, ami emberileg természetes és emiatt fásultságba, kiégésbe, bűnökbe vagy épp perverziókba sodródjanak, mert nincs erejük és támogatottságuk ahhoz, hogy ezekkel elszámoljanak Istennek, az embereknek, kilépjenek az egyházból és megtalálják helyüket akár egy család élén.
Ugyanakkor vannak olyan vélemények, miszerint épp a cölibátus az, ami a legkomolyabb visszatartó erő abban, hogy bárki bármilyen indokkal pap legyen. Pál apostol, aki a témában igencsak „kompetens”, azt írja, hogy nem mindenkinek való a cölibátus, de aki elhívást kapott rá, annak éppúgy ajándéka ez, mint a másiknak a házasság. A cölibátus tehát nem teher, hanem ajándék annak, akit Isten elhívott rá, vagyis a cölibátusra – ami véleményem szerint nincs kapcsolatban azzal, hogy Isten elhívta-e igehirdetésre vagy egy gyülekezet pásztorálására. A cölibátus egy egészen különleges kapcsolat Istennel és ezt megkaphatja pap vagy olyan ember is, akit sosem szentelnek fel pappá, hanem más elhívása van, például járja a világot és segít az elesetteken.
A kutatások azt bizonyítják, hogy valaki minden esetben fejlődése során válik pedoszexuálissá, nem pedig azután, hogy hosszú ideig le kellett mondania a szexről, tehát önmagának a cölibátusnak talán nincs is akkora szerepe a pedofíliában, mint azt gondoljuk. Ahogy Hans-Ludwig Kröber, Németország legnevesebb bűnügyi pszichiátere mondja „hamarabb lesz valaki várandós egy csóktól, mint pedofil a cölibátustól” (http://www.keresztenymagyarorszag.hu/hirek/3170). Ez egy pszichiátriai betegség és nem ok nélkül alakul ki vagy tör felszínre az emberben, mélyebb lelki okai vannak, annál, mint hogy valaki nem szerelmeskedhet.
Tény, hogy vannak enyveskezű, hűtlen, pedofil egyházi vezetők, de hajlamosak vagyunk elveszni azon kevés százalékok kivesézésében, akikről kiderülnek szomorú bűnök, gyengeségek, és általánosítani. Ugyanakkor sajnos nem támogatjuk eléggé papjainkat, nem imádkozunk eleget értük, magukra hagyjuk őket, de elvárjuk, hogy patyolatul éljenek és már a Földön tökéletesek és bűntelenek legyenek, a levegővételükbe is belekötünk és hibát találunk minden mozdulatukban; bármit tesznek, az valamiért biztos nem jó.
Bár a Biblia nem tesz említést konkrétan a pedofíliáról, azért nyilvánvalóan ki lehet következtetni, hogy mi róla Isten véleménye. Tulajdonképpen már az általános emberi erkölcs, a „józan ész” elítéli a gyerekkel létesített szexuális kapcsolatot, a Biblia csak megerősíti ezt. Jézus véleménye magáról a gyermekről, amit a Máté 18:1-14-ben olvashatunk („Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: „Ki a nagyobb a mennyek országában?” Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik.”) már abban a korban is radikális megnyilvánulás volt. Manapság általában és politikailag értéknek tekintik a gyermeket – törvények védik (nem minden esetben, pl. abortusz) és különféle állami szervek figyelnek testi, szellemi és lelki jólétük állapotára; Jézus korában az általános hozzáállás a gyerekekhez nem ilyen volt, inkább csak „megtűrték” őket. Ezért volt rendkívüli, amit Jézus mondott: változattok át lélekben gyerekekké, legyen gyermeki lelketek ahhoz, hogy a Mennyországba jussatok! Ismerjétek fel a gyerekek tulajdonságait és törekedjetek hasonló lelkületre: legyetek alázatosak, kíváncsiak, őszinték, bízzatok meg egymásban, szeressétek egymást, bocsássatok meg egymásnak és felejtsétek el a haragot! Figyeljétek a gyerekeket, mert Isten is figyeli őket és tetszik neki az, ahogyan ők gondolkodnak!
A Bibliában az is nyilvánvalóan le van írva, mi az Úr véleménye a szexuális bűnökről, melyek ezek (többek között: Gal 5:19-21 „A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás; irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók.”; Mk 7:21-23 „Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiságok, gonoszságok; valamint csalás, kicsapongás, irigység, istenkáromlás, gőg, esztelenség.”; Róm 1:29-31: „Ezért tele vannak mindenféle hamissággal, gonoszsággal, kapzsisággal, viszálykodással, álnoksággal, rosszindulattal; besúgók, rágalmazók, istengyűlölők, gőgösek, dicsekvők, találékonyak a rosszban, szüleiknek engedetlenek, kíméletlenek, szószegők, szeretetlenek és irgalmatlanok.”; 2Tim 3:2-4: „Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek; szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent.”). A Szent Írás eredeti szövegében szerepel egy görög szó, a „porneia”, amit magyarra „paráznaság”-nak fordítottak. Ez a szó a Bibliában bármely olyan szexuális tevékenységet magában foglal, ami nem természetes szexuális aktivitást jelent, és ez magában fogalja többek között a pedofíliát is.
Mit tehetünk mi, akik a gyülekezetekben vasárnaponként a hátsó sorokban ülünk?
Szülőként őrjítő lehet a tudat, hogy nem tudhatom teljes biztonságban a családban, az iskolában, a templomban sem a gyerekem, de ne felejtsük el, hogy elsősorban és legfőképpen Istenben kell bíznunk, Őrá kell hagyatkoznunk. Tudnunk kell, hogy Ő a gyermekeinket is védi és látja az ő életüket is csakúgy, mint azét az emberét, aki rosszra készül. Isten hatalmasabb minden felnőttnél, minden tanárnál, ferde hajlamú családtagnál, papnál.
A gyülekezetben szolgálva egymás felé elsősorban figyelhetünk, érzékenyek lehetünk. Másodsorban beszélgethetünk. Harmadsorban szerethetünk és imádkozhatunk, támogathatunk, adhatunk. A közösség, ha Isten szeretetében valóban meg tud állni, akkor nagy kincset, a gyógyulás drága ajándékát tudja adni. Lehet mondani, hogy ez nagyon naiv, és a gyakorlatban is ezt mondanám-e, ha mondjuk egy pedofil vasárnap megjelenne a gyülekezetben vagy éppen az én gyerekemmel történne hasonló borzalom, de mégis. Az ítéletalkotás emberi, de Jézus egész életével arra tanított, hogy soha nem szabad senkit elítélni, és Ő éppen ezeket az embereket ölelte magához (a betegeket), és épp ezért hiszem, hogy a közösség óriási erő, amiben a Szentlélek erőt ad, és Isten szeretetét közvetítheti, ami egyedül képes begyógyítani a sebeket. Az ügy nagyon kényes, a hozzáállás sokszor szituációfüggő. Ha tévedhetetlenül bebizonyosodik valakiről, hogy pedofíliában bűnös, akkor az ügy mindenképpen a rendőrség hatáskörébe tartozik, legyen a tettes a pásztor, pap vagy akár a legjobb barátunk. Ha tudjuk valakiről, hogy ilyen hajlama van, kísértés ez az életében, de azt is biztosan tudjuk, hogy nem tette meg vagy már törvény szerint megbűnhődött érte, akkor pedig igyekeznünk kell arra, hogy ítélkezés nélkül a támasza, segítsége legyünk, amikor arra szüksége van. Törekednünk kell arra, hogy az illető merjen velünk teljesen őszinte lenni. A kísértés még nem bűn, ezért ott kell lennünk, hogy testvérünk a bűn felé vezető úton le tudjon kanyarodni hozzánk, mert tudja, hogy segíteni akarunk. Azt kell mondjam, csodálatos az, ha valaki annyira bízik bennünk, hogy hajlandó megosztani velünk ezt a fajta problémát, amikor valaki érzi, hogy én valóban nem ítélem el, hogy látom benne azt, hogy meg tud állni a bűn előtt, hogy imádkozom vele, vagy egyszerűen csak meghallgatom, s felveszem azt a bizonyos teherbatyut („egymás terhét hordozzátok” – Gal 6:2).
Általánosságban távol álljon tőlünk az ítélkezés, leginkább pedig a bosszú gondolata! Nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten mindent lát és megfizet. Nem egyszer említi a Biblia, hogy Isten igazságosan ítél: (Zsolt 7:10 „szívek és vesék vizsgálója, igazságos Isten!”; Zsolt 62:12-13: „Istennél van az erő; nálad van, URam, a szeretet. Te megfizetsz mindenkinek tettei szerint.”; Péld 24:12: „Ha azt mondanád, hogy erről nem tudunk, az, aki a szíveket vizsgálja, beléd lát, és aki lelkedet őrzi, ismer; ő megfizet az embernek cselekedete szerint.”), de legalább ennyiszer említi azt is, hogy Isten megbocsát, ha őszinte bűnbánó lélekkel lépünk a javulás útjára (2Móz 34:7 „Megtartja szeretetét ezerízig, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket.” 2Krón 7:14 „de megalázza magát népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkoznak, keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz utaikról, én is meghallgatom a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat.”, Zsolt 32:5 „Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam. Elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az Úrnak, és te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem.”; Mt 9:6 „van hatalma az Emberfiának megbocsátani a bűnöket a földön”; 1Jn 1:9 „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.”)
A pedofília bűne az egyik legszörnyűbb, legpusztítóbb bűn. Fontos, hogy ne menjünk el mellette szó nélkül, legyen bárki is az elkövető vagy az áldozat! De fontos, hogy keresztényként példát mutassunk megbocsátásból, szeretetből és együttérzésből, bízzuk az ítélkezést arra aki jogosult rá: a törvényhozókra és Istenre, valamint fontos, hogy esélyt adjunk a megbánásra és a megváltozásra.

(Ezt a cikket hárman írtuk; köszönöm a segítséget Eszter és Nyárfalevél!)

 

Húsbavágó – A pedofília – 1. rész: jobbról, balról

2010 tavaszán zaklatásokról, pedofil papokról, az ügyeket eltussoló egyházi vezetőkről szóló hírektől volt hangos a világsajtó. Nyilvánosságra kerültek bizonyos dokumentumok, melyek szerint katolikus iskolákban és árvaházakban évtizedeken át vertek és erőszakoltak meg gyerekeket és ezeket az ügyeket a felső vezetők eltitkolták. A pápa hosszan hallgatott az ügyben, ami sok hívőben keltett csalódást, végül március közepén pásztorlevelet írt. XVI. Benedek az egész egyház nevében kifejezte szégyenét és lelkiismeret-furdalását, valamint felszólította az érintetteket, hogy ismerjék be nyíltan tetteiket, és feleljenek értük Isten és a bíróság előtt. A hívek felemásan fogadták a levelet; örültek, hogy az egyházfő megszólalt, de sérelmezték, hogy a pápa csak az alsópapságról beszélt, nem foglalkozott az egyházi vezetők felelősségével. A pedofília nagyon súlyos bűn, és az, hogy a katolikus egyház a hírnevét előbbre helyezte az áldozatok szenvedésénél, rengeteg hívőben váltott ki indulatokat. Követelik az áldozatok rehabilitációját, a tettesek és feletteseik felelősségre vonását, az egyház megreformálását, legfőképpen pedig a cölibátus eltörlését.
Mi is tulajdonképpen a pedofília? Klinikai értelemben azt tekintik pedofilnak, aki prepubertás vagy serdülő gyerekek iránt érez szexuális vonzalmat. Az elkövetők nagyrészt olyan felnőttek, akik személyiségzavaruk, éretlen személyiségük, agresszivitásuk, hatalomvágyuk, alacsony önértékelésük, kudarcos párkapcsolataik vagy az attól való félelem okán visszaélnek a nekik kiszolgáltatott gyerekekkel. Az statisztikák tanúsága szerint a pedofília nem függ össze a társadalmi, gazdasági státusszal, iskolai végzettséggel, többségüket nem érte bántalmazás gyermekkorában, heteroszexuálisak. Az elkövetők 90%-a férfi, tehát a maradék 10% nő, csak a társadalmi anyaszerep miatt ez sokszor ki sem derül, vagy más kategóriaként kezelik. Sok elkövető tagadja, hogy ez árt a gyermeknek, bebeszéli magának, hogy ő is akarja, úgy tesz, mintha ezt ő is erotikus helyzetként élné meg. Eközben a gyermek kellő erő híján, kelletlenül, vádaskodva, undorodva engedi, hogy a dolog megtörténjen, ezáltal aktív tettestársként tekint magára, nem jelenti az esetet, ami magával hozza a hosszabb ideig tartó sorozatos elkövetéseket, és minél tovább vesz részt benne, annál hibásabbnak érzi magát és annál kisebb a valószínűsége, hogy valaha is elmondja bárkinek.
A probléma nem új keletű, minden korban és pedagógiai területen felütötte a fejét a pedofília. Régebben másként kezelték az emberek ezt a problémát: a kisebb közösségekben ismert volt a „cukrosbácsi”, és figyelmeztették a gyereket, hogy kerülje el, valamint figyelték őt magát is. A rohanó élet, a szétszakadó nagycsaládok, kis közösségek, az egymásra nem odafigyelés, a „nem az én saram”-hozzáállás jelentősen rontott a helyzeten. A rádió, televízió, internet térhódítása részben segít abban, hogy az áldozatok ne féljenek elmondani, mi történt velük, ugyanakkor vannak, akik épp a nyilvánosság miatt nyílnak meg nehezebben, a tettesek személye pedig még inkább titokban tud maradni. Az emberek ma sem bíznak a hatóságokban és ha igazságot akarnak, azt maguk intézik el. Az esetek négyötöde családon belül történik, az áldozat többnyire ismeri az elkövetőt: rokon, szomszéd, ismerős, gondozó, az idegenek által elkövetett cselekmények száma alacsony.
Hazánkban igencsak aggasztó a helyzet: nem egyértelmű a terminológia, amit a rendőrök, segítő szakemberek, a bíróság, az ügyészség használ, nincs sem megelőző-, sem ellátórendszer, a gyerekek, a szülők és a szakemberek semmiféle használható információt, segítséget nem kapnak ahhoz, hogy megelőzhetők legyenek az esetek. Nehezen ismerik fel a jeleket, ha a gyerek el meri mesélni, mi történt vele, gyakran nem hisznek neki vagy nem vesznek tudomást róla. Ennek oka sokszor a félelem és a tudatlanság, a szembenézés képtelensége, a tehetetlenségérzés, a szégyen. A traumát elszenvedettek terápiás segítése sincs megoldva: alig van az országban olyan szakember, aki vállalja az ilyen eseteket és képes is segítséget nyújtani. Nincs semmiféle rehabilitációs, segítő szolgálat az elkövetők részére sem, pedig a legjobb megelőzés az, ha a potenciális vagy korábbi elkövetők megfelelő segítséget kapnak.
Kutakodtam a neten, és találtam két alapítványt, amelyek a pedofília elszenvedőinek kívánnak segítséget nyújtani.
Az áldozatok segítését tűzte ki célul a  „Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen” (NANE) Egyesület, amely 1994-ben alakult azzal a céllal, hogy segélyvonalat indítson bántalmazott nők részére. A segélyvonal jelenleg az egyetlen olyan célzott telefonos szolgáltatás e témában, amelyet képzett női önkéntesek működtetnek civil szervezeti keretek között. 13 éve foglakozik bántalmazással és családon belüli erőszakkal kapcsolatos ügyekkel.
Egy másik alapítvány pedig azért jött létre, hogy az elkövetőknek segítsen, ez a Van segítség Alapítvány. Rájöttek, hogy nemcsak a gyermekek, hanem sok esetben a pedofilok is áldozatok, akiknek segítségre van szükségük a gyógyuláshoz. Azok a pedofilok ugyanis, akik börtönbe kerülnek (2-től 10 évig terjedő szabadságvesztés), sajnos nem éreznek kevesebb vágyat a gyermekek iránt szabadulásuk után sem. A szervezet célja, hogy ezek az emberek is esélyt kapjanak; terápiát, gyógyulási lehetőséget, anonimitást és teljes titoktartást kínálnak olyan pedofiloknak, akik önként jelentkeznek a programra.

A téma folytatásában arról fogok írni, hogyan vélekedik erről a húsbavágó témáról a Biblia és a gyülekezet.

 

Húsbavágó – Szexuális játékok a keresztény házasságban

Már írtam arról, hogy mi Isten véleménye a házasság előtti szexről, de még nem volt szó arról, hogy mit gondol Isten a házasság utáni szexről. Két ember összeházasodik, megtörténik az első izgalmas éjszaka – és utána, Isten és a házaspár szándéka szerint a többi is, lehetőleg minél több. Butaság lenne azt gondolni, hogy 5 vagy 10 év után minden éjszaka ugyanannyira izgalmas, mint az első volt, de kötelességünk, hogy ne hagyjuk ellaposodni a házaséletünket, ne váljon rutinná vagy ne hanyagoljuk el.
Az első és legfontosabb tény: a szex nem csak gyereknemzésre való! Erről bővebben egy másik cikkben fogunk kitérni, most egyelőre annyit róla, hogy egy házasságban a szeretkezés célja egyáltalán nem csupán a gyereknemzés, hiszen ha a pár minden alkalommal csak emiatt lenne együtt, ám a baba mégsem érkezne meg, az igen komoly lelki problémát okozhat. Mi van akkor, ha megszületik a gyermek, akkor utána 2-3 évig semmi szex, míg újra gyereket nem szeretnénk? És ha már nem szeretnénk több gyereket, akkor soha többé nem szerelmeskedünk? Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy Isten nem csak a szaporodás érdekében találta fel a szexet. Sőt, azt kell mondjam, nem is ez az elsődleges célja, hanem, ahogy az 1Kor 7-ben is írja Pál, hogy élvezzük és mi is élvezetet adjunk általa szerelmünknek.
Némelyeknek pár szál gyertya is elég egy különleges estéhez, van, akit érdekelnek a szexshopok vicces, játékos csábító dolgai és vannak, akiknek még ez sem elég, érdeklődnek a szexuális segédeszközök iránt is. Van, akit izgat a szerepjáték, amikor például valaki beöltözik valaminek és ez egyszerre lehet vicces és izgalmas szokatlanságában, vannak párok, akik kipróbálnák a szeretkezés különféle módjait.
Ezek a dolgok vajon beleférnek a kereszténységbe? Mit gondol Isten? Mi a fontosabb? Hogy boldogan megoszd a gyönyört a pároddal, vagy hogy véletlenül se vegyél igénybe olyan eszközöket, amiket esetleg Ő nem néz jó szemmel? És egyáltalán melyek ezek, hiszen a Bibliában nincsenek tételesen felsorolva, hogy mit enged meg Isten és mit nem. Hol van a határ? Ha jó nekünk és senkit nem bántunk vele, legyen akár a szex durvább formája is, vissza kellene-e fognunk magukat, fékezni kellene a vágyainkat?
Megannyi elgondolkodtató, húsbavágó nehéz kérdés. … Vagy mégsem? Nem annyira bonyolult ez?
3 igeverssel tudok válaszolni:
„Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” (1Kor. 12:16)
Nem probléma, ha alkalomadtán bevetünk érdekes, izgalmas, extrém dolgokat akkor, ha ez mindkettőnknek örömet szerez. De ne érjük el azt a szintet, hogy ezek nélkül már ne is legyen érdekes „simán” a szeretkezés.
Ugyanakkor nem minden, amiről azt gondoljuk, hogy jó, hasznos is. Ez nagyjából egybevág a következő igeverssel:
„Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben.” (1Kor 12:19-20)
Fontos, hogy tudjuk: a testünkre vigyáznunk kell, ajándékba kaptuk. Szeretnünk kell, gondoskodnunk róla, és nem ajánlatos olyat tenni, amivel például fájdalmat okozunk magunknak vagy szerelmünknek.
„ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Rom 12:2)
Azt hiszem, ez a kulcs-igevers. Amikor az ember megtér, életét a Krisztus nevezetű kősziklára helyezi és mindennapjaiban arra törekszik, hogy Isten tetszése szerint cselekedjen, egy idő után megváltozik a gondolkodása. Bizonyos dolgok fontosak lesznek, amik addig nem voltak fontosak és fordítva. A legtöbb dolog átértékelődik általánosságban és a párkapcsolatban, szexuális életben is. Megváltoznak a vágyak, az igények. Természetesen nem mindenkinél egyformán, ez függ az ember eredeti vérmérsékletétől, függ attól, hogyan élt eddig vagy hogy mennyire van közel Istenhez, vagy egyáltalán milyen a kapcsolata vele, sok mindentől. Tulajdonképpen azt gondolom, amikor az ember Istenbe veti a hitét, önmagánál és a saját vágyainál fontosabbak lesznek máséi. Lényeges tulajdonság az őszinteség a másikkal és önmagunkkal szemben is –  ez ebben a helyzetben kulcsfontosságú: tudni és tudni elmondani, mit szeretnénk és mit nem, meddig mehet el a partnerünk, mi az ami már sok. Meg kell tanulnunk Isten szemével látni – és talán nehéznek tűnik, sőt, néha lehetetlennek, mégsem az. Érzékenyeknek kell lennünk arra, mi az, amit Isten már nem akarna számunkra, mert tudja, hogy azzal fájdalmat okoznánk magunknak, akár testit vagy lelkit. Azt tudnunk kell, hogy Isten azért tilt valamit, mert sokkal jobban szeret bennünket, mint mi önmagunkat és a társunkat. Próbáljuk meg Isten szeretetével szeretni magunkat és a partnerünket és akkor nem lesz nehéz eldönteni, hogy Isten mit gondol a szexuális játékokról.

 

„Az épület falán kereszt ez itt az Isten háza…” – Esélyegyenlőség?

„…Itt ki ne merd mondani láilláilálá” – így hangzik a Kowalsky meg a Vega együttes egyik dala (Új templom épül). A frontember, Kowa, nem titkoltan érdeklődik a krisna vallás iránt, bár egyik nyilatkozatában azt mondta, szerinte a világvallások egyfelé mutatnak, és tulajdonképpen mindegyik ugyanarról az igazságról beszél. Sőt, ő úgy gondolja, szükséges is lenne, hogy erre ráébredjünk, mert ezzel egy csapásra eltűnnének a vallási konfliktusok.
Tagja vagyok néhány portálnak az interneten, ahol legfőképpen nők, lányok, asszonyok fórumoznak egymással diétáról, szépségápolásról, párkapcsolatról, főzésről, ház körüli dolgokról, lelki dolgokról – mindenféléről, ami egy nőt érdekelhet. Ezeken a fórumokon mindenki azt mond, amit akar, úgy, ahogy akarja, mert bár vannak moderátorok és szabályzatok, de a működésük igen önkényes. Például egy általános szabály kimondja, hogy tilos valakit kora, neme, származása, vallása, faji, nemzetiségi hovatartozása, világnézeti meggyőződése, véleménye, élethelyzete miatt megsérteni, ezzel szemben bárki nyíltan ócsárolhatja a fórumokban a romákat, a zsidókat, a papokat, a politikával egyetértőket vagy egyet nem értőket, a melegeket nem toleráló konzervatív embereket, vagy éppen a keresztényeket.
Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy divat lett szidni/utálni/kinevetni a keresztényeket. Talán régen is az volt, csak nem tűnt fel, mert nem voltam keresztény…? Nem tudom… De engem zavar. Nagyon.
Zavar az, hogy ha megemlítem Buddha, Krisna, Allah vagy bármilyen isten nevét, az emberek megértően és érdeklődve bólogatnak, de ha szóba kerül Jézus vagy a Biblia, mindenki habzószájú valláskutató tudóssá válik, aki az élete árán is be tudja bizonyítani, hogy Isten nem létezik, a Biblia hazugság és minden keresztény egy lelkileg gyenge, döntésképtelen valaki, aki kitalál magának egy istent, hogy ne kelljen gondolkodnia.
Zavar, hogy amikor szóba kerül Isten, rajtam kérik számon az afrikai éhező gyerekeket, a holokausztot, a világháborúkat, a fogyatékkal élő embereket, a szomszéd néni dagadt lábát és ha próbálok magyarázattal szolgálni (mert van), akkor süket fülekre találok.
Zavar, hogy a tévében 5 hír arról szól, hogy a pusztapamacsi papbácsi gyereket molesztált és csak azért beszélnek Böjte Csabáról, aki évtizedek óta árvaházat tart fenn, mert Vujity Tvrtko vezeti a műsort és őt érdekli. És zavar, hogy másnap engem, egy egri gyüli istentiszteletein a hátsó sorban ücsörgő kétgyerekes családanyát nem Böjte Csabával, hanem a pusztapamacsi pappal azonosítanak, ismeretlenül.
Zavar, hogy felrobbantanak keresztény templomokat, megölnek keresztényeket, és zavar, hogy ezt még most is, a XXI. században, a világot, a világűrt behálózó internet korában is el lehet tussolni és bagatellizálni! Zavar, hogy ilyenkor a keresztény vezetők nem állnak ki mellettük, nem védik meg őket, vagy legalább emlékeznek meg róluk nyilvánosan.
Zavar, hogy a legtöbb ember szerint a saját vagy a világ rossz sorának az oka az, hogy „veri az Isten” és ezt olyan ájtatos képpel mondják, mintha évezredek óta Istennel társalognának. Zavar, hogy annyira sem képes, hogy pár lépést visszatekintsen és rájöjjön, hogy ő maga az oka a szerencsétlenségének és csak hárítja a felelősséget!
Zavar, hogy némelyek úgy bánnak a Bibliával, mint egy jóskönyvvel és Jézussal, mint egy dzsinnel. És ha nem jól „dörzsölik a lámpát”, akkor is csak „veri őket az Isten”, merthogy Isten gonosz, az Ószövetségben is mennyi embert megölt már (természetesen mindenki bibliatudós megint csak).
Zavar, hogy karácsony van és a kisjézust ünnepeljük (két hétig) és nem a nagy Jézust, a Megváltót, a világ Urát és megmentőjét, aki azért született, hogy nekünk ne kelljen meghalni! Zavar, hogy az advent a „spirituális megtisztulás” időszaka és hogy a feng shui szerint kell ajándékot vennem a halak csillagjegyű páromnak, aki a rák aszcendensben született és tuti, nem fog örülni a fehér zokninak, mert nem olyan archetípusba tartozik.
Zavar, hogy ilyenkor, karácsony tájékán valamiért kinyílik az emberek szíve, akkor ők körülnéznek és meglátják a szerencsétleneket maguk körül és azt mondják, „Hol van ilyenkor Isten?! Miért nem figyel erre a szerencsétlenre, miért bántja őket?”! Zavar, hogy ilyenkor meglátja, hogy van, aki nyomorban él, de nem látja, amikor nyáron Ibizán nyaral. Zavar, hogy ilyenkor eszébe jut, hogy nincs karácsonyi ajándéka, de amikor a padlásra halmozza a saját gyereke évek óta nem használt játékait, akkor nem. Zavar, hogy ilyenkor eszébe jut, hogy talán fázik az a gyerek fűtés nélkül, de ősszel nem esik le neki, hogy azért nincs tolltartója, meg ceruzája, mert hat testvér van és nem azt vesznek, hanem cipőt. És zavar, hogy ez a nagy sajnálkozás is csak két hétig tart és kimerül az óbégatásban.
Zavar, hogy nekem toleránsnak kell lennem mindenki más véleményével szemben, mert ha nem, begyepesedett konzervatív szentfazék vagyok. – Hol van velem szemben a tolerancia, kérdem én?!
Zavarnak és nagyon fájnak ezek a dolgok, még akkor is, ha Isten azt mondta:  „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak”  (Jn 15:20) és azt, hogy „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5:10).
Zavar és fáj, de megvigasztal, hogy én másképp látom mégis, én látom jól, én vagyok az, aki ismeri a kizárólagos és egyetlen igazságot. És ez erőt ad ahhoz, hogy azt tudjam mondani, amit Jézus is szenvedésének tetőfokán: “Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23:34)

 

Húsbavágó – Egy férfi és egy nő

A szabadság korát éljük. Hála Istennek! Szabadok vagyunk arra, hogy megválasszuk azt az embert, aki az országot kormányozza, az Istent, akinek szolgálunk, szabadok vagyunk arra, milyen iskolába járjunk, milyen munkát végezzünk, mikor kivel kössünk házasságot, hány gyereket szüljünk. Amikor szabadságunkban megpróbálnak korlátozni, az első fegyver, amit elővehetünk, a kirekesztés vádja, a diszkrimináció: ha más nem fogadja el az én szabadságom, akkor diszkriminál engem.
Egyesek szerint a legkirekesztőbb emberek a keresztények és mivel a “diszkrimináció” szó negatív töltetű, így sajnálom, hogy ezt gondolják rólunk. De valahol mégis igazuk van… A kereszténység lényege a különbözőség. Én nem olyan vagyok, mint más, az én értékrendem determinált, nekem a Biblia, vagyis Isten mondja meg, mi jó és mi rossz és ez sokszor nem egyezik a világ véleményével, viszont sosem változik.
Az utóbbi évek egyik legnagyobb diszkriminációs alapja a szexuális beállítottság. Bár a társadalom nagy része, függetlenül attól, hogy keresztény értékrendet követ-e vagy sem, szembefordul a homoszexualitással, mégis alapvetően elfogadott és támogatott dolog. A világ legtöbb fővárosában évente megrendezett hatalmas homoszexuális parádék, a törvények, amelyek jogokat adnak bizonyos dolgokhoz és a médiaszemélyiségek, akik nyíltan és büszkén vállalják másságukat, igazából arra vezeti az embereket, hogy ezt tartsa normálisnak és a saját ellenérzését diszkriminációnak.
De valóban ez a normális? Keresztény szempontból természetesen nem. Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, az ő terve, hogy ők ketten és ne az azonos neműek egyesüljenek. Már az Ószövetségben törvényekkel tiltotta az ilyesfajta tetteket: „Férfival ne hálj úgy, ahogyan asszonnyal hálnak. Utálatosság az.” (3Móz 18:22); „Ha valaki férfival hál úgy, ahogyan asszonnyal szoktak hálni, mivel utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak, vérük rajtuk.” (3Móz 20:13); és az Újszövetségben is találunk részeket arról, mi Isten véleménye a homoszexualitásról. (Pl. „Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát.” (1.Kor 6:9-10))
A Biblia egy különleges könyv. Nem csak azért, mert Isten kinyilatkozása, hanem önmagában, könyvként is különleges. 66 könyvből áll, amit 1500 év alatt 40 szerző írt 3 különféle nyelven. A teljes Bibliát eddig 438 nyelvre fordították le, az Újszövetséget további 1168 nyelvre. A protestáns Bibliatársaságok jelenleg 564 új bibliafordításon dolgoznak szerte a világban és több százra tehető azoknak az iratoknak a száma, amelyek magyar nyelvre lefordított Biblia-részeket tartalmaznak. Ez nem baj, sőt jó! De már a leghíresebb, és sokáig a legjobbnak tartott magyar Bibliafordítás, Károlyi Gáspár Vizsolyi Bibliája is tartalmazza a következő mondatot: „Minden keresztény olvasókat kérek…, ha valahol az fordításban tévelgettem és az célt nem találtam, azt ne tulajdonítsák vakmerőségemnek, hanem az én gyarlóságomnak.”
Tehát a Bibliát sokféleképpen lehet fordítani és értelmezni – elvileg. És igaz lehet az is, hogy bizonyos szituációkban bizonyos részek mást mondanak (nem igazán mást jelentenek, inkább mást mondanak). De vannak alapvető dolgok, amiket a Biblia több helyen és többféleképpen is említ, és ezeknek nem változik a jelentésük. Ilyesmi az imént idézett rész is, amiben a „bujálkodók” és a „fajtalanok” szavak szerepelnek. Bár az eredeti szövegben ezek a szavak egyértelműen passzív és aktív szerepeket is jelentenek a férfi-férfi szexben, és például az angol  ESV (English Standard Version) fordításban homoszexuálisnak fordítják („nor men who practice homosexuality”), a magyar fordítás leggyakrabban mégsem mondja ki tisztán, inkább eufemisztikusan fogalmaz: bujálkodók és fajtalankodók – Magyar Bibliatársulat Újfordítású Bibliája; kéjenc, kicsapongó – Szent István Társulati Biblia; férfiszeplősítők – Károlyi-féle Vizsolyi Biblia; férfifertőzők – Csia Lajos-féle Újszövetség. Hogy miért? Nos szerintem azért, mert annak a szónak, hogy buja, fajtalankodó, kéjenc, fertőző – mélyebb negatív jelentése van, mint annak, hogy homoszexuális. A homoszexuális lehet „szerelmes”, azt lehet pozitívan értelmezni (Aki látta a Túl a barátságon című filmet, tudja, miről beszélek. Szerintem az egyik legszebb szerelmes film – kár, hogy a főszereplők férfiak.), az imént említtet szavakban azonban benne van a negatív töltet, például a bujában, a kéjencben a mértéktelenség, a fajtalankodóba beleképzelünk egyéb „fajokat” is, fertőzni pedig betegséggel szoktak! A homoszexuálisban viszont nem érezzük ezt a negatív visszhangot. A homoszexuális, azon kívül, hogy a saját nemébe szerelmes, semmi rosszat nem tesz. A világban, amelyben ma élünk, a homoszexuális szerelem elfogadható, mi, keresztények pedig nem lehetünk annyira szűk látókörűek, annyira begyepesedettek, hogy nem fogadjuk el ezt…
De, igen, lehetünk! Sőt, kell, hogy azok együnk! Sőt, nem csak hogy a homoszexualitás kérdésében, hanem a szexuális kultúra egyéb kérdéseiben is. Számunkra nem normális a házasság előtti szex, a nyitott házasság, a homoszexualitás, a pornó, a csoportszex. Egy férfi és egy nő együtt örökké – ez Isten akarata és ez a normális. Minden, ami ettől eltér nem normális, nem tolerálandó és a kereszténység 2000 éve alatt sosem volt az.
Több homoszexuális arra hivatkozik, hogy ez a „hajlam” benne biológiai vagy pszichológiai adottság. A Húsbavágóban már említettem Dr. Pálhegyi Ferenc nevét, ő egy keresztény pszichológus, író. Több remek könyve jelent meg a keresztény szerelem és házasság témájában, például a Szex és Szerelem, amelyben így ír a homoszexualitás kérdéséről: „A homoszexualitás bűn, a Biblia bűnnek nevezi. Tudom, hogy napjainkban sokan azt hangoztatják, hogy nem az. A homoszexuális magatartás mentegetői egy időben azt mondták, hogy betegségről van szó, amiről nem tehet az ember. Ma már azt mondják, hogy nem is betegség, hanem egyszerűen mások a szexuális szokásai az illetőnek. Írnak arról is, hogy a homoszexuális hajlam öröklődik. Tudomásom szerint ezt tudományosan nem bizonyították be. Hogyan keletkezik hát? Fontos kérdés, mert a választól függ, hogy tehet róla az ember vagy nem. Erről én azt gondolom, hogy valamennyi lappangó homoszexuális hajlam mindenkiben van. Sokféle tényező játszhat szerepet abban, hogy ez a hajlam fellobban e vagy sem. Ezeknek, a tényezőknek a hatását ki lehet védeni, ami részben a környezeten, részben magán a személyen múlik.” Tehát Dr. Pálhegyi szerint a hajlam mindannyiunkban benne van, de vannak helyzetek, mikor ez lángra is lobban. Azonban nyilvánvaló, és azt gondolom, ezt egy nem keresztény is úgy gondolja, hogy attól, hogy kleptomániás vagyok, még nincs jogom lopni. Ugyanígy, attól, hogy valakiben benne van ez a vágy, még nem köteles meg is tenni. Sokféle vágy van bennünk, sokféle akaratunk van, mégsem tesszük meg mindet, különféle okok miatt. Ha egy ismeretlen ember olyat tesz, ami engem felbőszít, nem megyek oda és verem meg. Nem sétálok be a boltba, veszem le a polcról a nekem tetsző dolgokat és sétálok ki fizetés nélkül. Ezeket nem tesszük meg, mert tudjuk, hogy ha megtennénk, kedvezőtlen hatással lenne ránk. A szexuális kultúránk is ilyen döntésekből áll. Döntünk, hogy mit teszünk meg és mit nem aszerint, milyen kihatással lehetnek ezek a további életünkre – akár a halál utáni életünkre.
Tehát Isten igéje szerint a homoszexualitás semmilyen körülmények között sem megengedett vagy elfogadott. De ugyanakkor Isten szemében a homoszexualitás csak annyira bűn, mint például a házasságtörés, a lopás vagy a pletyka és így nem megbocsáthatatlan, hiszen Jézus ezért a bűnért is meghalt. Nekünk, keresztényeknek tisztában kell lennünk azzal, hogy ez így van. Isten szemében ő nem bűnösebb, mint a többi bűnös.

“és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes. “(Róma 12:2)

 

Húsbavágó – I wanna rock and roll all night

A rockzene és egyéb művészeti ágak megítélése keresztény szemszögből

Ez a téma nagyon közel áll hozzám, fontos része az életemnek, és már sokat gondolkodtam rajta, mert lényegesnek tartottam, hogy ebben is, mint mindenben Isten akarata szerint éljek. Eleinte nehéz volt, mert nem voltam biztos benne, hogy Istennek tetszik, hogy heavy metalt hallgatok, de egyrészt komoly problémát okozott 25 év ilyen zene hallgatása után egyszerűen csak lemondani róla, másrészt nem értettem, miért ne tetszene Istennek, hiszen független tőle. Ez is egyike, szerintem, annak a nagyon sok dolognak, amiben helyesen akkor ítélhetünk, ha folyamatosan, erős kötelékben és odafigyelve rá, Istennel járunk.
Azt gondolom, a művészet (legyen az zene, film, festészet, irodalom vagy bármi), az egyik legnehezebb, legellentmondásosabb dolog, amivel a keresztények a „használ vagy árt nekem”-kérdésben találkoznak. Nehéz kérdés… és mégsem. Mert a művészet, legyen az bármilyen, csupán művészet és eszerint és nem ennél többre kell értékelni. Legyen bár Istent dicsőítő vagy elutasító, az csak művészet… Egy ember, az alkotó személyes, néha helyes, néha hibás elképzelése, véleménye valamiről. Nem vagyunk kötelesek egyetérteni vele, de nem tehetjük meg, hogy mereven elzárkózunk attól, aki ilyenekkel kapcsolatba kerül, hiszen akkor azt a munkát tagadjuk meg, amire Isten megbízott.
Nem gondolom, hogy a rockzene önmagában káros lenne és szerintem tévednek azok, akik ezt gondolják, és esetleg emiatt távolítanak el Istentől valakit – vagy éppen a rockzenétől. Más kérdés, ha valaki saját meggyőződésből nem hallgat nem keresztény zenét vagy nem néz ilyen filmeket, nem olvas ilyen könyveket. Ha azért nem teszi valaki, mert úgy érzi, hogy ezek a dolgok eltávolítják valami miatt Istentől, az rendben van, de ha valaki azért nem foglalkozik ezekkel a dolgokkal, mert azt gondolja, hogy ezek világi dolgok és Isten elutasítja őket, az már nem biblikus gondolkozás, mert egy bibliai fogalmat („világ”) nem oly módon értelmeznek, mint ahogy az apostolok tették. Az, hogy vannak „szent” és „szekuláris” (nem vallási) területei az életnek, a felvilágosodás korából származik, az a célja, hogy megpróbálják a kereszténységet eltávolítani a közéletből a személyes élet színterére. Márpedig egy keresztény számára a kereszténység nem közügy vagy személyes ügy, hanem az élet. Egy kereszténynek az a célja, hogy minden körülményben Isten akarata szerint tegyen.
Sok olyan dolog van, ami helyzetfüggő. Tapasztalataim szerint a rockzene az egyik leginkább olyan téma. Helyzetfüggő, vagyis nagyon nehéz eldönteni, mikor helyes vagy helytelen. Függ a zenekartól, függ a hallgató hozzáállásától, függ attól, mennyire vagyunk érett keresztények. Talán konkrét példákkal szemléltetném, mi az én véleményem erről a dologról:
Zaj: a rockzene alapja a hangos dob, elektromos gitár és többnyire üvöltő énekesek. Persze ez csak előítélet, a legtöbb rockzenekar élvezhető, dallamos, kellemes zenét csinál. Relatív, hogy kinek mi a zaj, a ricsaj. Van, akinek két elektromos gitár és egy dobszerkó kibírhatatlan zaj, van, akinek Liszt Ferenc vagy Mozart „klimpírozása” a zaj… Tulajdonképpen egyik sem az… Mindegyik csupán zene és annak különféle megnyilvánulása. Nem ítélhetem el a rockzenét csak amiatt, mert számomra ricsaj, mint ahogy nem mondhatom Mozartra sem, hogy értéktelen. A kettő, bár nem tűnik annak, szerintem ugyanaz… Apropó, dob! Sokan azt mondják, hogy a dobot eredetileg pogány rituálék alkalmával használták, ezért nem kellene használnunk dicsőítésre. A dob, mint bármelyik más hangszer is önmagában nem tisztátalan, és azért, mert valaki nem Istent dicsőíti vele, attól még lehet Istent dicsőíteni vele. Némelyek azt gondolják, hogy azok a gyülekezeti dicsőítések, ahol dobot, gitárt, basszusgitárt, szintetizátort használnak, túl világiak, és hogy ezzel csupán az a célja a gyülekezetnek, hogy becsalogassák a fiatalokat.  Igen, ez a cél: becsalogatni vagy úgy is mondhatnám, behívni őket. De hogy értitek azt, hogy „csupán”? Nyilvánvalóan nem csupán…
Kinézet: erről később még fogok írni bővebben, most csak annyit, hogy ez is elég kétoldalú dolog. A ’80-as, ’90-es években a rockereknek még hosszú hajuk volt, és szegecses bőrdzsekijük, a legmenőbbek karján volt egy-egy tetoválás, manapság inkább a minden színben pompázó extrém formákra beállított séró, a testékszerek a jellemző és persze tetoválás mindenhová, ahová fér. A rockzene – bár szerintem nagyjából minden zene, talán még Mozarté is -, mindig is a lázadás eszköze volt a társadalom ellen, a konvenciók ellen, és ennek egyik megnyilvánulási formája a „mindenkitől különbözni”-érzése is. És míg régebben egy farmernadrágban is kiváltam a tömegből, ma már ez nem elég. De a lényeg ma sem változott. A kinézetemmel azt sugallom, hogy más vagyok, mint te. Önmagában ez nem baj, szerintem. A baj ott kezdődik, amikor csak azt tartom elfogadhatónak, aki én vagyok és semmi mást. A másság érzése mindig kell, hogy bizonyos fokú toleranciával járjon, különben szélsőséges lesz.
Szövegek: tapasztalataim szerint háromféle szövegíró van: van az, aki elismeri, hogy Isten az úr, ismeri a Bibliát és a dalok szövegei arról szólnak, Ő milyen csodálatos. Aztán vannak, akik ismerik Istent és talán a Bibliát is, de nem nagyon szeretik, ezért a szövegeik arról szólnak, mennyire utálják a keresztényeket és Istent is. És van a középréteg, amikor vagy eszükbe sem jut Isten szövegírás közben (sem), vagy azt gondolják, hogy ismerik Istent és a Bibliát, de nem, ezért általában félreértelmezik azt. A második és harmadik változattal két dolgot tehetünk: vagy saját meggyőződésből teljes mértékben elutasítjuk zenekarostól együtt, vagy elhatárolódunk a szövegek mondanivalójától. Ez szerintem személyfüggő; van, aki azt gondolja, miért foglalkozzon egy olyan zenekarral, ami arról énekel, hogy utálja őt. Ez nagyon jó meglátás és követendő példa. Mint ahogy az is, hogy meghallgatom, szeretem, de nem veszem komolyan őket, egyáltalán. A hasonlat talán bizarrnak tűnik, de számomra az, hogy a Metallica szövegeitől tömeggyilkos leszek, annyira életszerű, mint az, hogy József Attila verseitől öngyilkos. Ha James Hetfield nem hisz Istenben, vagy Dave Matthews nem jól értelmezi a Bibliát, azt sajnálom, de számomra nem befolyásolja sem azt, hogy Istenről mit gondolok, sem azt, hogy a zene tetszik-e vagy sem, mert azt gondolom, hogy a kettőnek nincs köze egymáshoz. (Nyilvánvalóan, ha találkoznánk, elbeszélgetnék velük, de erre kicsi az esély.)
Hatás: én is hallottam már olyanról, hogy bizonyos rockzenekarok számaitól valaki depressziós lesz vagy agresszív. Ezek elég megbízható források voltak, és bár én még soha nem éltem át ilyet, hiszem, hogy létezik. Erre megint csak azt tudom mondani, hogy nem kell ennyire komolyan venni! Tudnunk kell elvonatkoztatni és a művészetet annak látni, ami: egy ember véleményének. Mint ahogy általában nem változtatjuk meg az Istenről alkotott képünket, ha egy vagy akár több alkalommal beszélgetünk a Jehovákkal, vagy a Krisnákkal, vagy egyéb más vallású emberekkel, vagy látunk a tévében egy ufókról szóló dokumentumfilmet, ugyanúgy nem engedhetjük, hogy bizonyos művészeti alkotások annyira hatással legyenek ránk, hogy megváltoztassuk a nézeteinket Istennel kapcsolatban. Hiszem, hogy ha ez mégis megtörténne, arról nem csak az alkotás tehet, annak valami van a hátterében és enélkül is egyszer bekövetkezne.
Nincs receptem arra, hogy hogyan viszonyuljunk a rockzenéhez, a depresszív versekhez, a horror irodalomhoz, a filmekhez, amelyekben gyilkosság és meztelenség van és a művészet egyéb kérdéses elemeihez, de biztos vagyok benne, hogy Isten alapos indokkal mondja bármelyikről is azt, hogy inkább ne foglalkozzunk vele. Azt is el tudom képzelni, hogy Isten egy ideig azt mondja, hogy ne, aztán pedig szabad utat ad, amikor már tudja, hogy biztosak vagyunk annyira magunkban, hogy helyesen ítéljük meg ezeket. Mivel különbözőek vagyunk, Isten is különbözőféleképpen enged közel bizonyos dolgokhoz bennünket. A lényeg az, hogy mindig találjuk meg a középutat az engedelmesség és a törvényeskedés között.
Azt gondolom, talán fontos újra és újra elmondanom, hogy a Húsbavágó rovat írásai azért születtek, hogy kérdéseket tegyenek fel. A cikkek az én azon véleményemet tükrözik, amik a 30 évnyi életem és a 3 évnyi keresztény életem alatt formálódtak bennem. Ezért számítok arra, sőt, kérlek arra titeket, hogy osszátok meg velem a ti gondolataitokat a témákkal kapcsolatban, legyenek azok egyetértőek vagy nem. Ki mit gondol erről a vitatott témáról? Ki az, aki egyet ért velem és ki az, aki nem, és miért? Ki hallgat csak keresztény zenét, ki nem szereti a nem keresztény zenét és milyen meggyőződésből?

 

Húsbavágó – És lesznek egy testté

Egy nem keresztény barátom szerint a nem hívő embereket az érdekli a leginkább, hogy mi keresztények mit csinálunk másképp az ágyban, mint ők. Nehéz kérdés… és mégsem. Lényegében semmit sem csinálunk másképp, egy keresztény ember ágyában nagyjából ugyanazok történnek, mint egy nem keresztényében. Persze vannak dolgok, amik nem férnek bele egy hívő ember szexuális kultúrájába, ezek néhány Bibliai alapelv miatt tiltottak is; de ezeket a dolgokat talán egy jóízlésű nem hívő sem tenné meg.
A “keresztény szex” alapvetően talán abban különbözik a “nem keresztény szex”-től, hogy csak a házasságon belül létezik. Isten teremtette a nőt és a férfit, a feleséget és a férjet pedig megáldotta a szexualitás ajándékával. Nem, nem a nőt és a férfit ajándékozta meg, hanem a férjet és a feleséget. Semmi probléma nincs abból, ha egy szerelmes nő és egy szintén fülig szerelmes férfi házasság előtt (vagy nélkül) szerelmeskedik… – abban a pillanatban. De amíg nincs az ujjamon a jegygyűrű, addig nem lehetek biztos abban, hogy ő lesz a társam egy életen át, és ha mégis egy másik ember lesz az, neki hogyan adok számot erről a kapcsolatról?
Isten ezt mondja: “Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.” (1Móz 2:24). Az az igazság, hogy a “lesznek egy testté” akkor is működik szex közben, amikor a pár nem “hagyta el apját és anyját”, vagyis nem házas. Akár keresztény az ember, akár nem, amikor megölel, megcsókol valakit, amikor ágyba bújik vele, azt általában szerelemből teszi és a szerelem ideális állapotban azt jelenti, hogy egy darabot odaadok a szívemből a másiknak. Ez nagyon költőien hangzik, de aki tapasztalt már ilyet, tudja, hogy ez nem líra, hanem a valóság. Aki valaha is átélte már azt, hogy szexuális kapcsolatot létesített és utána mégsem maradt együtt a partnerével, az tudja, hogy ez nem líra. Valami apró darabka mindig letörik olyankor a szívünkből… Ha mégsem törne le az a kis darabka, akkor azért van, mert nem adtam át a szívemet. A szeretkezés célja olyankor nem a kölcsönös örömszerzés, a szerelem magasabb szintre emelése, csupán a saját szexuális ösztöneim kiélése, és akivel szeretkeztem sem a társam, a szerelmem, csak egy ösztöntárgy, akit ha meguntam, nyugodtan kicserélhetek, hiszen semmit nem érzek iránta. Dr. Pálhegyi Ferencnek van erre egy nagyon találó hasonlata a Keresztyén házasság című könyvében : “Olyan vagy nekem, mint egy ízletes sonkás zsömle. Arra kellesz, hogy kielégüljek veled. Ha megunom a sonkás zsömlét, jöhet a sajtos omlett.” – szerintem ez undorító! Én nem akarok sonkás zsömle lenni! Senki sem akar sonkás zsömle lenni! Érző, gondolkodó, értékes emberek akarunk lenni! – és azok is vagyunk, de sajnos, nagyon sokan sonkás zsömlének néznek és a partnerünket és a társunkat, a szerelmünket is sokszor mi is sajtos zsömlének látjuk. Pedig Isten egy különleges, egyedi, sosemvolt és még senki által nem ízlelt fantasztikus vacsorát készített nekünk… Miért érjük be mégis egy csomó sonkás zsömlével?
Sajnos kevés az olyan keresztény, aki beleszületik a kereszténységbe, egy olyan családba, ami Istennel jár, és az anyatejjel szívja magába Isten szeretetét és azt, hogyan kell őt szolgálni. A legtöbben életünk során jutunk el arra a pontra, amikor kijelenthetjük, hogy az életünk Istené. Ezalatt az idő alatt sok minden történhet velünk, olyan dolgok is, amik Istennek vagy a leendő társunknak nem tetszik. De Isten ezt mondja: “Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Kor 5:17) Amikor keresztények leszünk, valami megváltozik. Más emberek leszünk. Akik régen voltunk, az meghal és egy új ember születik. De mint ahogy egy újszülöttnek is ismeretlen ez a világ, ahogy ő is el van veszve az elején és nem tudja, mi micsoda és mit hogyan kell tenni, mi is ugyanúgy idegenek vagyunk kezdetben ebben az új életben. Újjászülettünk… – és sokáig úgy érezzük, még mindig a régi ember vagyunk. Mint ahogy a kisbaba is érzi, hogy ez a kinti világ más, ugyanúgy érezzük mi is, hogy valami más, valami megváltozott, de mint ahogy a baba is fokozatosan és folyamatosan érti meg és fogja fel a kint világ dolgait, ugyanúgy mi is lassan, idővel értjük meg az új életünket. Ennek a tudatlan kisbabának a vezetője az édesanyja. Ő tudja, milyen a világ, tudja, mi mire való, tudja, mit hogyan kell – és pontosan tisztában azzal is, hogy a kisbaba nem tudja ezeket. Isten is ilyen. Ő tudja, hogy mi már megszülettünk, még ha mi azt is gondoljuk, hogy még nem. Új ember születik: mintha újra megszületnénk. Mintha minden, amit addig tettünk, meg nem történtté lenne. És Isten szemében így is van. Ő elfelejti azokat a rossz dolgokat, amiket még az újjászületésünk előtt tettünk. “Mert irgalmas leszek gonoszságaikkal szemben, és bűneikről nem emlékezem meg többé.”  (Zsid 8:12) Ezt meg kell értenünk nekünk is és meg kell értenie a leendő társunknak – vagy nekünk, ha a társunk tett rossz dolgot még óemberként. Amint ő elfogadta Isten áldozatát, az ő régi embere meghalt és egy új ember született, aki – szexuális értelemben is – tiszta, Isten szemében tiszta. Mi ezt az embert ismerjük, és kötelességünk elfelejteni a régi dolgokat, ahogy Isten is tette. Épp ezért, ha az óember életében volt egy “sonkás zsömle” az az új ember életében már nem létezik. Fontos ezt megértenünk és elfogadnunk önmagunkkal és a társunkkal kapcsolatban is.
Szóval azt mondod, hogy egyetlen férfi vagy nő egész életemben? Hát, ez elég uncsi… Igen, az, ha a szex nincs a helyén. Unalmas a szex egész életen át egy emberrel akkor, ha másról sem szól az életünk, csak a szexről. A szex két ember szerelemi kapcsolatának nem az alapja, hanem a betetőzése. A valódi célja az, hogy elmélyítse a kapcsolatot. Ha két ember megismerkedik, megszeretik egymást, összeházasodnak, elkezdenek együtt élni, terveket szőni, gyerekeik lesznek, és közben együtt küzdenek a munkával, a gyerekneveléssel, a szolgálattal, a szülőkkel, a pénzzel, a szomszéd kutyájával, akkor a szex nem házastársi kötelesség, hanem jutalom. Nem azért működik a házasság, mert működik a szex, hanem azért működik a szex, mert működik a házasság.