Húsbavágó – A pedofília – 1. rész: jobbról, balról

02 dec 2011 3 hozzászólás

Szerző: gyongyhalasz itt: Húsbavágó

2010 tavaszán zaklatásokról, pedofil papokról, az ügyeket eltussoló egyházi vezetőkről szóló hírektől volt hangos a világsajtó. Nyilvánosságra kerültek bizonyos dokumentumok, melyek szerint katolikus iskolákban és árvaházakban évtizedeken át vertek és erőszakoltak meg gyerekeket és ezeket az ügyeket a felső vezetők eltitkolták. A pápa hosszan hallgatott az ügyben, ami sok hívőben keltett csalódást, végül március közepén pásztorlevelet írt. XVI. Benedek az egész egyház nevében kifejezte szégyenét és lelkiismeret-furdalását, valamint felszólította az érintetteket, hogy ismerjék be nyíltan tetteiket, és feleljenek értük Isten és a bíróság előtt. A hívek felemásan fogadták a levelet; örültek, hogy az egyházfő megszólalt, de sérelmezték, hogy a pápa csak az alsópapságról beszélt, nem foglalkozott az egyházi vezetők felelősségével. A pedofília nagyon súlyos bűn, és az, hogy a katolikus egyház a hírnevét előbbre helyezte az áldozatok szenvedésénél, rengeteg hívőben váltott ki indulatokat. Követelik az áldozatok rehabilitációját, a tettesek és feletteseik felelősségre vonását, az egyház megreformálását, legfőképpen pedig a cölibátus eltörlését.
Mi is tulajdonképpen a pedofília? Klinikai értelemben azt tekintik pedofilnak, aki prepubertás vagy serdülő gyerekek iránt érez szexuális vonzalmat. Az elkövetők nagyrészt olyan felnőttek, akik személyiségzavaruk, éretlen személyiségük, agresszivitásuk, hatalomvágyuk, alacsony önértékelésük, kudarcos párkapcsolataik vagy az attól való félelem okán visszaélnek a nekik kiszolgáltatott gyerekekkel. Az statisztikák tanúsága szerint a pedofília nem függ össze a társadalmi, gazdasági státusszal, iskolai végzettséggel, többségüket nem érte bántalmazás gyermekkorában, heteroszexuálisak. Az elkövetők 90%-a férfi, tehát a maradék 10% nő, csak a társadalmi anyaszerep miatt ez sokszor ki sem derül, vagy más kategóriaként kezelik. Sok elkövető tagadja, hogy ez árt a gyermeknek, bebeszéli magának, hogy ő is akarja, úgy tesz, mintha ezt ő is erotikus helyzetként élné meg. Eközben a gyermek kellő erő híján, kelletlenül, vádaskodva, undorodva engedi, hogy a dolog megtörténjen, ezáltal aktív tettestársként tekint magára, nem jelenti az esetet, ami magával hozza a hosszabb ideig tartó sorozatos elkövetéseket, és minél tovább vesz részt benne, annál hibásabbnak érzi magát és annál kisebb a valószínűsége, hogy valaha is elmondja bárkinek.
A probléma nem új keletű, minden korban és pedagógiai területen felütötte a fejét a pedofília. Régebben másként kezelték az emberek ezt a problémát: a kisebb közösségekben ismert volt a „cukrosbácsi”, és figyelmeztették a gyereket, hogy kerülje el, valamint figyelték őt magát is. A rohanó élet, a szétszakadó nagycsaládok, kis közösségek, az egymásra nem odafigyelés, a „nem az én saram”-hozzáállás jelentősen rontott a helyzeten. A rádió, televízió, internet térhódítása részben segít abban, hogy az áldozatok ne féljenek elmondani, mi történt velük, ugyanakkor vannak, akik épp a nyilvánosság miatt nyílnak meg nehezebben, a tettesek személye pedig még inkább titokban tud maradni. Az emberek ma sem bíznak a hatóságokban és ha igazságot akarnak, azt maguk intézik el. Az esetek négyötöde családon belül történik, az áldozat többnyire ismeri az elkövetőt: rokon, szomszéd, ismerős, gondozó, az idegenek által elkövetett cselekmények száma alacsony.
Hazánkban igencsak aggasztó a helyzet: nem egyértelmű a terminológia, amit a rendőrök, segítő szakemberek, a bíróság, az ügyészség használ, nincs sem megelőző-, sem ellátórendszer, a gyerekek, a szülők és a szakemberek semmiféle használható információt, segítséget nem kapnak ahhoz, hogy megelőzhetők legyenek az esetek. Nehezen ismerik fel a jeleket, ha a gyerek el meri mesélni, mi történt vele, gyakran nem hisznek neki vagy nem vesznek tudomást róla. Ennek oka sokszor a félelem és a tudatlanság, a szembenézés képtelensége, a tehetetlenségérzés, a szégyen. A traumát elszenvedettek terápiás segítése sincs megoldva: alig van az országban olyan szakember, aki vállalja az ilyen eseteket és képes is segítséget nyújtani. Nincs semmiféle rehabilitációs, segítő szolgálat az elkövetők részére sem, pedig a legjobb megelőzés az, ha a potenciális vagy korábbi elkövetők megfelelő segítséget kapnak.
Kutakodtam a neten, és találtam két alapítványt, amelyek a pedofília elszenvedőinek kívánnak segítséget nyújtani.
Az áldozatok segítését tűzte ki célul a  „Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen” (NANE) Egyesület, amely 1994-ben alakult azzal a céllal, hogy segélyvonalat indítson bántalmazott nők részére. A segélyvonal jelenleg az egyetlen olyan célzott telefonos szolgáltatás e témában, amelyet képzett női önkéntesek működtetnek civil szervezeti keretek között. 13 éve foglakozik bántalmazással és családon belüli erőszakkal kapcsolatos ügyekkel.
Egy másik alapítvány pedig azért jött létre, hogy az elkövetőknek segítsen, ez a Van segítség Alapítvány. Rájöttek, hogy nemcsak a gyermekek, hanem sok esetben a pedofilok is áldozatok, akiknek segítségre van szükségük a gyógyuláshoz. Azok a pedofilok ugyanis, akik börtönbe kerülnek (2-től 10 évig terjedő szabadságvesztés), sajnos nem éreznek kevesebb vágyat a gyermekek iránt szabadulásuk után sem. A szervezet célja, hogy ezek az emberek is esélyt kapjanak; terápiát, gyógyulási lehetőséget, anonimitást és teljes titoktartást kínálnak olyan pedofiloknak, akik önként jelentkeznek a programra.

A téma folytatásában arról fogok írni, hogyan vélekedik erről a húsbavágó témáról a Biblia és a gyülekezet.