Munkatársaink – Futás!!

Név: Cadyné Kovács Rosemary Ann (Lánykori neve Rosemary Ann Kovacs)

Születési hely: Dél-Kalifornia

Kor: 36 év

Feladata itt nálunk: Gyerekszolgálat, női alkalom, női könyvklub, szervezem az angol tábort, levelezek.

Kedvenc igevers: “Akinek szilárd a jelleme, azt megőrzöd teljes békében, mert benned bízik.” (Ézs 26:3). A második terhességem vége már nagyon kellemetlen volt, ez az igevers sokat segített akkor. Mostanában az 1Kor 15:10 tetszik (“Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.”), de ez mindig változik.

Gyöngyhalász: Nick már beszélt bővebben a családotokról. Te mit mondanál róluk?
Rosemary: Három gyerekünk van. Balázs 17 éves. Folyamatban van az örökbefogadás. Nem megszokott dolog, hogy örökbe fogadunk egy egészen nagy gyereket. Némelyek azt kérdezik, minek. Mi úgy gondoljuk, legyen állandó családja, azt szeretnénk, hogy mindig idetartozzon. Nathaniel 4 éves, sokat beszél, hosszú mondatokban. Oviba jár, de mivel nehezen megy neki a magyar, nem nagyon szeret ott lenni. Nehéz neki, amiért nem értik a többiek. Eleven, fiús, de mégis szelíd, kedves. Nagyon érzékeny, nagyon okos, néha nem is gondoljuk, mennyi mindent megért. Észreveszi, hogy Balázs a neveinken szólít minket, érti, hogy ő a nagy testvére, de mégsem nevez apának és anyának minket, érti a különbséget. Amikor Felicia beteg volt, akkor ő 2 és fél éves volt és nehéz volt neki akkor, mert érezte, hogy baj van, de nem értette. Nekünk is meg kellett tanulunk, hogy miért stresszes, miért kiabál, hogy érzi, hogy baj van, de nem érti; hogy attól, hogy kicsi, még ért mindent, ami körülötte folyik. A Felicia körüli eseményekből mindenre emlékszik, még mindig beszél róla és ha bárki beteg, akkor nagyon aggódik. Felicia 20 hónapos most. Csodálatos, amit Isten tett, amikor született, velünk volt végig az elejétől. Ügyes, próbál beszélni, szavakat, mondatokat ismétel, nem látszik, hogy nagyon komolyan beteg volt. Az orvosok szerint is hihetetlen, hogy ennyire jól van, mert számítottak rá, hogy lassú lesz a fejlődése, vagy lesz valami maradandó baja, de ő csodálatosan egészséges.

Gyh: Elmondanád, hogy hogyan tértél meg?
R: Katolikus családban nőttem fel, jártunk templomba. 13 éves korom körül én ezt abbahagytam, úgy képzeltem, hogy a Mennyország unalmas hely lehet. 16 éves voltam, amikor a bátyám megtért. Fél év után láttam benne egy nagy változást, emiatt kezdtem kicsit jobban odafigyelni arra, amit mond, mert addig nem érdekelt egyáltalán. Ő azt mondta, hogy a rövid életemben tett döntés kihat majd arra, hogy mi lesz utána és tényleg, kezdtem aggódni, hogy mi lesz majd velem, jó úton járok-e. Elkezdtem vele járni a gyülekezetbe, ami egy kis karizmatikus csoport volt. Be akartam biztosítani magam, hogy nem kerülök a Pokolba. Próbáltam azt tenni, amit a keresztények csinálnak, Bibliát olvasni, gyülekezetbe járni, kívülről próbáltam keresztény lenni. Ezt másfél évig csináltam. Mikor kérdezték, hogy mikor tértem meg, akkor azt kérdeztem, hogy az mit jelent. A bátyám mindenkit evangelizált a családban, apukám is megtért, ő kezdett el a Golgotába járni. A mi gyülekezetünkben problémák lettek, már nem tetszett annyira, úgyhogy elkezdtem apukám gyülekezetébe járni. Egy fél év múlva elmentem egy táborba és ott egy esti dicsőítés közben először éreztem, hogy Isten szeret engem, hogy nagyon szeret engem! Nagyon jól éreztem magam, és úgy éreztem, hogy annyira jó ez az érzés, hogy soha nem akarom, hogy vége legyen. Ekkor már akartam többet is tudni róla, a gyülekezetben beszéltek nekem a kegyelemről, és tudtam, hogy eddig ez hiányzott nekem, mert cselekedetekkel akartam elérni az üdvösséget és úgy nem voltam boldog. A kegyelem pedig más volt, azt már nem én csináltam. Lassan éreztem, hogy megtértem, lett igazi hitem. Nagyon éheztem szellemileg.

Gyh: Hogyan vezetett Isten Magyarországra?
R: A gyülekezetemben, ez a Vista gyülekezet volt Dél Kaliforniában, San Diego környékén, minden szerdán, a nagy alkalmon meséltek a missziókról. Onnan kezdtek ide jönni, ők jöttek először Magyarországra 1991-ben. 1993 körül indultak az első nagy gyülekezetek, esztergomi, bajai, szegedi. Hallottam ezekről és apukámnak, aki magyar volt, az volt az álma, hogy majd evangelizál itthon. Ő Parkinson kóros lett, 1997-ben halt meg, az utolsó 2-3 éve nagyon rossz volt, nem tudott utazni. A szüleim elváltak, de anyukámnak nagy háza volt, és volt egy szoba, amit mindig kiadott, apukám ekkor beköltözött ide. Akkor kezdtünk el többet beszélni Magyarországról, előtte nem nagyon szeretett beszélni róla, fájt neki. Szeretett volna idejönni szolgálni és mindig kért, hogy jöjjek vele segíteni. 1995-ben eljöttem egy kis csoporttal ide, ez nagyon jól esett neki, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy maradjak. De aztán Isten szólt a szívemhez, ide akartam költözni. Beszéltem a pásztorommal, hogy szeretnék jönni, ő pedig azt mondta, hogy imádkozzunk még, hogy mit szeretne Isten. Nem mondtam el senkinek, de minél többet imádkoztunk, annál inkább akartam. Amikor apukám meghalt, közvetlen utána volt egy nagy autóbalesetem, tönkrement a kocsim, vennem kellett volna egy újat. A pásztorom látta, hogy szeretnék menni misszionáriusnak, azt tanácsolta, ne vegyek fel hitelt, mert akkor nem mehetek el. Vettem egy használt kocsit, mert éreztem, hogy egy év múlva már itt leszek. És tényleg, ez így is volt, és az az autó, amit akkor vettem, még mindig megvan. Tudtam, hogy 1998 szeptemberben már itt leszek; szereznem kellett volna támogatókat, és utána is olvastam, hogy hogyan kell ezt csinálni, de éreztem, hogy én nem fogok kérni, magam gyűjtögettem össze a pénzemet, meg kezdtem leszokni olyan dolgokról, amiket itt majd nem tudok megkapni és imádkoztam, hogy legyenek támogatók. Úgy jöttem ide, hogy havonta 15e Ft-ból éltem, és abból a pénzből, amit otthon összegyűjtöttem. Amikor eljöttem, még kérdés volt, hogy mit fogok itt csinálni, próbáltam levelezni ez ügyben. A debreceni pásztort ismertem, szüksége volt segítségre Miskolcon, de ő azt szerette volna, hogy ott maradjak Debrecenben. Az elején a gyerekszolgálatban segítettem, 4 család volt, mindenhol voltak pici gyerekek, foglalkoztam a gyerekekkel, a lányokat tanítványoztattam.

Gyh: Hogy kerültél kapcsolatban a menekült táborral?
R: Amikor a koszovói háború folyt, hallottam, hogy egy barátnőm kiment Macedoniába segíteni. Nekem is a szívemen volt, hogy segítsek valahogy, én is el akartam menni. Egy misszionárius a gyülekezetből mondta, hogy itt Debrecenben is van tábor, ezer ember lakik ott és egész nap semmit nem csinálnak. Úgyhogy elkezdtem vele járni a táborba, bemutatott koszovói nőknek, tanultam az albán nyelvet, alapdolgokat tudtam velük beszélgetni. Ők muzulmánok voltak, és többen megtértek közben. Szegények, kisemmizettek voltak és sok borzalmat láttak. Kb. 300-an voltak, velük foglalkoztam, a gyerekeknek meséltem a Bibliáról, könyvekből, festettünk, énekeltünk, játszottunk. Elég bénácska volt, de szerettük. Nagyon sok időt töltöttem ott, vittünk ruhát, cipőt, tisztálkodó eszközöket, kinek épp mire volt szüksége. Később az a férfi, akivel odamentem, elment, egyedül maradtam 1 évre. Közben többen hazamentek, sok bosnyák maradt, találkoztam afgánokkal, afrikaiakkal, egy kicsit furcsa volt. Sok mindenkivel összebarátkoztam, sokan megtértek. Ott volt körülöttem sok nép és ez nagyon tetszett, mintha Isten erre készített volna fel. Gyakran titokban jöttek oda a folyosón, hogy adjak nekik különféle nyelvű Bibliát és én mindig több más nyelvű Bibliával jártam. Közben volt egy afrikai bibliaóra, mert megkértek, hogy tudnék-e tanítani nekik a Bibliából. Elkezdtük olvasni János evangéliumát és volt egy csomó kérdésük. Nagyon élveztem! Közben tanítványoztam a gyülekezetben is a nőket, a külföldi diákokat, sokszor felhívtak, hogy kérdezzenek a Bibliáról, meg kértek, hogy imádkozzam. Péntekenként összejöttük és a Római levelet tanulmányoztuk együtt, nagyon éheztek az Igére. Ezt évekig csináltuk. Később jött Pestről két fiatalabb férfi, átadtam nekik az afrikai bibliaórát. A tábor 75%-a férfi volt, 20%-a nő és 5%-a gyerek. Mind nagyon éheztek az Igére, mert sokat hallottak a kereszténységről, de nem tudtak róla sokat. Nagyon sokan megtértek! Amikor Nick jött segíteni, akkor éreztem, hogy bezárult ez az ajtó. Így is akartam, hogy amíg csak én vagyok, nincs férfi, addig csinálom. Ezután Nick volt a férfiakkal, én a nőkkel, gyerekekkel, betegekkel. Később változott a tábor összetétele, már nem volt mindenki menekült, elkezdtünk Egerbe is járni. Amikor már itt laktunk is visszajártunk, már voltam ott Nate-tel is. Úgy tudom, most más csinálja, szóval nem lett vége.

Gyh: Hogy ismerkedtél meg Nickkel?
R: Az ő ifjúsági pásztora volt az én gyülekezetemben is a pásztor, eljöttek Magyarországra vendégtanítónak egy konferenciára. Szerették volna, ha beszélek róla, hogy mit csinálok itt misszionáriusként. Amikor hazamentek, leveleztünk. Később Nick elköltözött Debrecenbe. Két hónappal azelőtt halt meg anyukám, sokat beszélgettünk, jó volt, hogy mellettem volt. Együtt jártunk a menekülttáborba is. Nagyon kedveltem, tetszett, mint a testvérem, mindig mondtam, hogy ő a kis tesóm, szóval jó barátok voltunk. Egy idő után egy kicsit éreztem, hogy ez már sok, mert már valamit jelentett. Akkor elmentem Amerikába két hétre egy barátnőmhöz, ott állandóan róla beszéltem. Amikor visszajöttem, mondtam, hogy ha ennyire jó barátok vagyunk, akkor ez egy irányba megy. Két és fél évvel utána kérte meg a kezem.

Gyh: Volt valami különleges, emlékezetes élményed Jézussal?
R: Amikor megtértem, éreztem, hogy Isten nagyon szeret engem. Ettől megváltozott az egész életem. Később is sokszor éreztem ezt. Amikor apukám meghalt, ott voltam mellette. Sokat szenvedett és nagyon, mégis békessége volt. Az utolsó pillanatban csak az ablakhoz fordult és felnézett Istenhez. Utána már nem féltem soha semmitől. Amikor anyukám meghalt, akkor már itt voltam Magyarországon és nagyon rosszul éreztem magam, hogy nem vagyok vele. De akkor Isten szólt, hogy ő ott van vele. És később megtudtam, hogy anyukám is megtért. Amikor a szüleim meghaltak, nagyon árvának éreztem magam és olyan két hónapig depressziós voltam. Pár ember felhívott, megkérdezték, hogy vagyok – és ez nagyon jól esett, mert sokan elkerültek mellőlem. Féltek és nem tudták, hogy mit mondjanak. Akkoriban elkezdtem olvasni a Zsoltárokat, olyan voltam, mint egy gyerek, aki most tanult meg olvasni, nem értettem semmit. Akkor sem és sosem kérdeztem, hogy miért teszi ezt Isten velem, csak éreztem, hogy szeret engem és így akar segíteni, hogy növekedjek a hitben, vele kapcsolatban, hogy tudjam követni Jézust. Később, amikor Felicia beteg volt is hasonló volt. Isten mindent azért tett velem, mert annyira szeret; tanítani akar és meg akar mutatni olyan dolgokat, amiket másképpen nem tud. És rájöttem, hogy ő minden pillanatban ott van, foglalkozik velem, és nekünk is minden pillanatban vele kell lennünk, másképpen nem tudunk élni. Nem csak, mikor baj van, nem csak, mikor kinyitom a Bibliát, hanem minden pillanatban kell az Isten.

Gyh: Mi okozza számodra a legnagyobb kihívásokat a gyülekezeti munkában? Mi az, amit a legjobban szeretsz?
R: Szeretek szervezni, emberek között lenni, tanítani a gyerekeket. Ők máshogy fogják fel, mint egy felnőtt. Nem kell nekik nagy teológia, csak a lényeg. Szeretek tanítványozni. A legtöbbet a gyerekekkel vagyok, de Nick támogatja, hogy részt tudjak venni a gyülekezet dolgaiban is. Én tartom az angol klubot. Jót tesz nekem, hogy korombeli emberekkel lehetek, beszélgethetek. Készülök a vasárnapi gyerekszolgálatra, havonta női alkalmat tartok és elindult egy női könyvklub is, ahol jelenleg a második könyvet kezdjük el tanulmányozni. Nehéz, hogy nem járok bibliaórákra. Nehéz az, hogy kevés időnk van egymásra és arra a sok mindenre, amit még szeretnék csinálni.

Gyh: Milyen terveid vannak a jövőben?
R: Még itthon leszek egy pár évig, de ez is csak egy időszak az éltemben, lehetőség tanítványozni a gyerekeimet. Szeretnék valakit felkészíteni, hogy csinálja a vasárnapi gyerekszolgálatot. Többen is szoktunk a gyerekekkel lenni, várom, hogy az Úr elhívjon valakit erre a feladatra és szeretnék majd segíteni, támogatni azt a hölgyet ebben.

Gyh: Mit szeretsz csinálni szabadidődben?
R: Szeretek főzni. Szeretném, ha lenne egy jó konyhám. Szeretem a hosszútávfutást, de rég nem volt időm rá. Szeretek utazni, de két gyerekkel már kicsit nehezebb. És szeretek kávézni. Az nekem egy élmény minden nap egy finom kávé.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Módosítás )

Twitter kép

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Módosítás )

Facebook kép

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.